Harcom

ADOLF HITLER

7

 

1919, 20. és 21-ben magam is több polgári gyûlésen vettem részt. Ezek mindig ugyanazt a hatást tették rám, mint gyermekkoromban a parancsra szedett csukamájolaj. Az ember vegye be, mondják, az nagyon jó, de gyalázatos íze van. Ha az ember a német népet összekötözné, és erõszakkal ezekre a polgári gyûlésekre hajtaná, és az elõadás végéig az összes ajtókat zárva tartaná, senkit sem engedne ki, talán egynéhány évszázad leforgása alatt így is eredményt lehetne elérni. Az bizonyos azonban, hogy ilyen körülmények között nem örülnék az életnek, és akkor inkább nem lennék német. Mivel azonban ezt Istennek hála nem lehet megtenni, ne csodálkozzék tehát az ember azon, hogy az egészséges, 11 romlatlan nép úgy irtózik ezektõl a "polgári nagygyûlések"-tõl, mint ördög a tömjénfüsttõl. Jómagam megismertem a polgári világnézetnek ezeket a prófétáit, és igazán nem
Csodálkozom azon, hogyha a kimondott szónak semmi néven nevezendõ jelentõséget sem tulajdonítanak. Megjelentem annak idején a Demokraták, a Német Nemzetiek, a Német Néppártiak és a Bajor Néppártiak (Bajor Centrum) gyûlésein. Ami ezeken a gyûléseken azonnal feltûnt, az a hallgatóság egyöntetû zártkörûsége volt. Majdnem kizárólag párttagok voltak jelen. Az egész úgy, ahogy volt, fegyelmezetlenül, inkább egy kártyaklubhoz, semmint olyan népnek a gyûléséhez hasonlított, amelyik a legnagyobb forradalmát élte át. Az elõadók a programjukra való tekintettel mindent elkövettek, hogy a békés hangulatot minél jobban megõrizzék. Beszéltek, helyesebben felolvasták beszédjüket egy tartalmas újságcikk vagy egy tudományos elõadás formájában. Kerültek minden erõteljes kifejezést, egy-egy gyöngéd viccet engedtek meg maguknak, amelyet a tekintélyes elnöki asztal kötelességszerûen nevetéssel honorált, ha nem is hangosan, ha nem is kihívó módon, hanem elõkelõen, halkan és mérsékelten.
Valójában hogyan nézett ki ez az elnöki emelvény? Egy alkalommal a müncheni sonnenstrassei Wagner-teremben voltam szem és fültanúja egy ilyen gyûlésnek. A lipcsei népek csatája évfordulóját ünnepelték. A beszédet egy tekintélyes öreg úr, valamelyik egyetem professzora tartotta, helyesebben olvasta. Az emelvényen az elnökség ült. Balra egy monoklis, jobbra egy monoklis és közöttük egy monokli nélküli, valamennyien császárkabátban, úgyhogy az emberre egy halálos ítéletet hozó törvényszék vagy pedig ünnepélyes keresztelõ, tehát inkább vallásos ténykedés benyomását keltette. Az úgynevezett beszéd, amely nyomtatásban talán egész jó lett la, hatásában kifejezetten borzalmas volt.
Háromnegyed óra múltán az egész gyülekezet az átszellemülés állapotába esett, melyet csak egyes embereknek és nõcskéknek kivonulása, a pincérnõk sürgése-forgása és a nagyszámú hallgatóság ásítozása zavart meg. Három munkás mögé ültem Ezek, akiket a kíváncsiság hozott ide, vagy pedig megbízásból jelentek idõrõl idõre rosszul titkolt arcfintorgatással néztek egymásra, végül pedig egymást oldalba lökték, és erre, mint adott jelre csöndben elhagyták a termet. Az ember látta rajtuk, hogy semmi szín alatt sem akarnak zavart kelteni. Ennél a társaságnál igazán nem is volt rá szükség.
Végre a gyûlés vége felé közeledett. Miután a professzor, akinek hangja egyre halkabb lett, elõadását befejezte, a két monoklis között ülõ gyûlésvezetõ felemelkedett helyérõl, lecsapott a jelenlévõ német testvérekre, és kifejezésre juttatta háláját és köszönetét azért az egyedülálló, nagyszerû elõadásért, amelyet X. Y. professzor úr oly élvezetes, alapos és mélyenszántó módon tartott, és amely a szó nemesebb értelmében vett belsõ élmény, igen, egy nagy tényleges "cselekedet" Ennek az áldozatos órának a megszentségtelenítését jelentené úgymond , azután az elõadás után hozzászólások következnének, úgyhogy az összes jelenlévõ óhajához híven eláll a zárszó jogától, és ehelyett kiáltsák: "Mi testvériségben egységes nép vagyunk stb." Végül felszólította a jelenlévõket, hogy énekeljék el a német himnuszt. Erre énekelni kezdtek, és nekem úgy tetszett, mint hogyha már a második versszaknál kevesebb hangot hallanék, és csak a refrénnél hangoznék ismét teljesebben az ének. De mit számít ez akkor, hogyha egy ilyen ének teljes méltósággal száll a német nemzet lelkébõl az ég felé. Ezzel vége volt a gyûlésnek, is mindenki sietett, hogy mielõbb kijusson a terembõl, az egyik a sörözõbe, a másik a kávéházba, ismét mások a szabad levegõre. Igen! Ki a szabad levegõre! Ez volt az én érzésem is. Ez legyen tehát a dicsõítése százezernyi porosz és német hõs küzdelmének? Gyalázat! És ismét gyalázat!
Ez valóban tetszhetik a kormánynak. Ez valóban "békés" gyülekezés. A miniszternek nem kell aggodalmaskodnia békéért és rendért. Nem kell félnie attól, a lelkesedés hullámai átcsapnak a polgári tisztesség korlátain, hogy az emberek a lelkesedés mámorában kivonulnak a terembõl, de nem azért, hogy a kávéházba a vendéglõbe siessenek, hanem hogy négyes sorokban együtt, egyszerre lépve a "Deutschland hoch in Ehren" hangjával ajkukon a város utcáira vonuljanak, és békére vágyó rendõrségnek kellemetlenségeket okozzanak. Nem! Ilyen állampolgárokkal meg lehetnek elégedve.
Ezzel szemben a nemzeti szocialista gyûlések kétségtelenül nem voltak "békés" gyülekezetek. Itt igenis összecsaptak két világnézet hullámai egymással, és azok árultak egy-egy hazafias ének gépies ledarálásával, hanem a népi és nemzeti kedélyek fanatikus kitöréseivel.
Mindjárt kezdettõl fogva fontos volt, hogy a mi gyûléseinken a fegyelmet és a s vezetõségének tekintélyét feltétlenül biztosítsuk. Amit mi beszéltünk, az nem polgári "elõadó" erõtlen fecsegése volt, hanem hangjánál és tartalmánál fogva alkalmas arra, hogy az ellenfelet kihívja. Márpedig ellenfelek voltak a mi gyûléseinken! Milyen gyakran jöttek be tömött sorokban, köztük egyes lázítókkal, arcukon a belsõ meggyõzõdéssel: "Ma végzünk veletek!" Óh igen! Milyen gyakran jöttek be a szó szoros értelmében oszlopokban vörös barátaink azzal a beléjük vert feladattal, hogy leszámoljanak velünk. Mily gyakran állították élére a kérdést, hogy azután csak a mi gyûlésvezetõségünk és teremõrségünk kérlelhetetlen ereje mentse meg a kínos helyzetet. Minden oka meg volt ellenfeleinknek arra, hogy fellépjenek velünk szemben. Már falragaszaink vörös színe is csábította õket gyûléseinkre. A ; békés polgárság felháborodott azon, hogy mi is a bolsevisták vörös színéhez nyúltunk, és abban nagyon kétértelmû dolgot láttak. A nemzeti lelkek csöndben már azt a vádat suttogták egymás között, hogy alapjában véve mi is a marxizmusnak hajtásai vagy csak álruhába öltözött marxisták, helyesebben szocialisták vagyunk. Mert ezek a koponyák a mai napig sem érik fel ésszel a szocializmus és a marxizmus közötti különbséget. Különösen igazoltnak látták álláspontjukat akkor, amikor arra a felfedezésre jutottak, hogy mi a gyûléseinken nem "hölgyeket" és "urakat", hanem néptársakat és néptársnõket üdvözöltünk, és egymás között csak párttagokról beszéltünk. Milyen gyakran felkacagtunk, ha ezekre a beijedt polgári nyulakra gondoltunk, akik nem tudják megfejteni keletkezésünk, célkitûzéseink és céljaink rejtélyét.
Falragaszaink vörös színét gondos és alapos mérlegelés után választottuk, hogy ezáltal is magunkra hívjuk a baloldal figyelmét, felháborodást keltsünk benne és rábírjuk gyûléseink látogatására már csak azért is, hogy ezekkel az emberekkel összeköttetésbe kerülhessünk.
Érdekes volt ezekben az években ellenfeleink tanácstalanságának és tehetetlenségének megfigyelése a folyton változó harci módjukon keresztül. Elõször arra szólították fel követõiket, hogy ne is vegyenek tudomást rólunk, és tartsák magukat távol gyûléseinktõl. Ezt általában követték is. Minthogy azonban az idõk folyamán mégis eljöttek, és a megjelentek száma lassan, de folytonosan emelkedett, és tanaink hatása látható volt, a vezérek lassanként idegesek lettek. Nyugtalanul arra a meggyõzõdésre jutottak, hogy nem szabad tétlenül nézniük a fejleményeket, hanem erõszakkal kell végét vetni mozgalmunknak. Felszólították az "osztályöntudatos proletariátus"-t, hogy gyûléseinkre tömegesen menjenek el és a proletariátus vasöklével sújtsanak le a "monarchista reakciós" izgatókra.
Ebben az idõben gyûléseink már háromnegyed órával a kezdetük elõtt tömve } voltak munkásokkal. Gyûléseink egy-egy puskaporos hordóhoz hasonlítottak, amely minden pillanatban levegõbe repülhetett, és amely mellett már ott égett a 1 kanóc. Mégis mindig másként történt. Az emberek ellenségeinkként jöttek be, és ha nem is mint követõink távoztak el, de mégis mint olyanok, akik már bírálat tárgyává teszik saját tanaikat. Lassanként azonban mégis úgy volt, hogy háromórás elõadásaink után tagjaink és ellenfeleink egy egységes, lelkes tömeget képeztek.
Most volt igazán okuk a vezetõknek az aggodalomra, és most ismét azokhoz fordultak, akik már régen kikeltek harcmodorunk ellen, és akik most, igazuk tudatában arra az álláspontra helyezkedtek, amely szerint az egyedüli helyes út a munkásoknak gyûléseinkrõl való kitiltása. A munkások tehát nem jöttek többé, vagy ha mégis, akkor kevesebben jöttek. Ez az állapot csak rövid ideig tartott. Azután a játék ismét elölrõl kezdõdött.
A tilalmat nem tartották be az elvtársak, ismét egyre többen látogatták gyûléseinket, és végre újra a radikális harcmodor hívei kerekedtek felül. A jelszó ismét erõszakos elnémításunk lett.
Ha azután kéthárom, gyakran nyolctíz gyûlés után rájöttek arra, hogy robbantásunkról könnyebb beszélni, mint azt végre is hajtani, és hogy minden gyûlésünk a vörös harci csapatok visszavonulását jelentette, akkor lassanként kiadták a másik jelszót: "Proletár elvtársak és elvtársnõk! Kerüljétek a nemzetiszocialista izgatók gyûléseit!" Ugyanezt a harcmodort lehetett a vörös sajtóban is észlelni. Egyszer azt kísérelték meg, hogy agyonhallgassanak, máskor viszont amikor meggyõzõdtek ennek a kísérletnek a céltalanságáról ismét az ellenkezõ végletbe csaptak át. Naponta "megemlékeztek" rólunk valamilyen formában. Leggyakrabban oly módon, hogy egész valónk nevetséges voltát bizonyították a munkások elõtt. Egy idõ után azonban ezeknek az uraknak érezniük kellett, hogy nem tudtak ártani nekünk, hanem ellenkezõleg, használtak. , mert hiszen sokan kérdezhették, hogy miért pazarolnak olyan sok puskaport egy ilyen "nevetséges" jelenségre. Az emberek kíváncsiak lettek. Egyik cikk a másik után hangoztatta a mi gazságunkat, amelyet ismételten újra meg újra be akartak bizonyítani. Botrányok sorozatával igyekeztek lehetetlenné tenni bennünket. Nem izgatta õket, hogy kijelentéseik elejétõl végig valótlanságok voltak. Rövid idõ alatt rájöttek, hogy ezek a támadások is csak felkeltették és mozgalmunkra irányították az általános figyelmet.
Annak idején az volt az álláspontom, hogy tökéletesen mindegy, hogy ellenfeleink nevetnek rajtunk vagy rágalmaznak bennünket, paprikajancsinak vagy gazembernek neveznek, a fontos, hogy megemlékezzenek rólunk, ismételten foglalkozzanak velünk, úgy, hogy lassanként a munkások szemében olyan hatalomként tûnjünk fel, amellyel egyedül kell majd leszámolniuk. Egy szép napon úgyis meg fogjuk mutatni a zsidó sajtóbanditáknak, hogy mi valójában mit akarunk és a valóságban kik vagyunk.
Gyûléseink közvetlen felrobbantása mégsem következett be, aminek valószínû oka ellenfeleink vezetõinek hihetetlen gyávasága volt. Minden kritikus esetben kis senkiket küldtek elõre, és maguk legfeljebb a termeken kívül várták a robbantás eredményét.
Az uraknak a terveirõl majdnem mindig pontos értesülést szereztünk. Ezt nemcsak úgy értük el, hogy célszerûségi szempontokból sok párttagunkat bedugdostuk a vörös alakulatokba, hanem mert maguk a vörös irányítók is ebben az esetben nagyon hasznosan fecsegtek. Nem tudtak hallgatni akkor, ha valamit kiagyaltak, sõt már akkor elkezdtek kotkodácsolni, amikor a tojást még le sem rakták! Így a legkimerítõbb híreket kaptuk már akkor, amikor a vörös robbantó alakulatoknak még halvány fogalmuk sem volt arról, hogy milyen parancs vár rájuk.
Ezek az idõk arra késztettek bennünket, hogy gyûléseink biztonságát magunk vettük a kezünkbe. A hatósági védelemre sohasem lehet számítani. Ellenkezõleg. Ez közbelépésével rendszerint csak a rendzavarók segítségére siet. Valójában a hatósági beavatkozás egyetlen eredménye a gyûlés feloszlatása, tehát bezárása. Márpedig ez volt az ellenfél részérõl kiküldött rendzavaró elemek egyetlen célja.
Általában e tekintetben a rendõrség olyan gyakorlatot honosított meg, amely a legborzalmasabb jogtalanság. Ha ugyanis bizonyos fenyegetések következtében a hatóság tudomására jut, hogy egy gyûlés megzavarásának a veszélye fenyeget, akkor ez a hatóság nem a zavargókat tartóztatja le, hanem egyszerûen megtiltja a többi ártatlannak a gyûlés megtartását. Erre a bölcsességre az ilyenfajta rendõri lelkek még büszkék is. Õk ezt "törvénytelenség megakadályozására szolgáló" elõvigyázatossági intézkedésként kezelik.
A mindenre kész bandita tehát mindenkor képes tisztességes emberek politikai tevékenységének és mozgalmának a lehetetlenné tételére. A nyugalom és rend nevében az államtekintély meghajlik a banditák elõtt, és az ellentábort kérleli, hogy lehetõleg ne provokálja amazokat. Ha tehát a nemzetiszocialisták akartak bizonyos helyeken gyûléseket tartani, és erre a szakszervezetek kijelentették, hogy ez tagjaik részérõl ellenállást fog kiváltani, akkor a rendõrség nem ezeket a zsaroló alakokat csukta le, hanem a mi gyûléseinket tiltotta be. Igen! A törvénynek ezek a szervei képesek voltak velünk mindezt nemegyszer írásban közölni.
Ha az ember ilyen eshetõségekkel szemben meg akarta magát védeni, gondoskodnunk kellett arról, hogy a zavargás megkísérlését már önmagában lehetetlenné tegyük.
Meg kell gondolnunk még azt is, hogy minden olyan gyûlés, amelynek védelmét kizárólag a rendõrség biztosítja, lejáratja rendezõit a nagy tömegek szemében.
Az olyan gyûlések, amelyek csak nagy rendõri készenlét mellett tarthatók meg, nem gyakorolnak eredményes hatást, mert a nép alacsonyabb rétegeit csak akkor lehet megnyerni, ha a mozgalom erejét is látja.
Miként a bátor férfi könnyebben hódítja meg az asszonyszíveket, mint a gyáva alak, éppen úgy elõbb férkõzik a hõsi mozgalom a nép szívéhez, mint az olyan gyáva megmozdulás, amely létét csak rendõrségi védelemnek köszönheti.
Különösen ez utóbbi körülményre való tekintettel kellett fiatal pártunknak arra ügyelnie, hogy fennmaradásáról maga gondoskodjék, önmagát védje és az ellenfél terrorját maga törje le.
A gyûléseink védelme két pilléren nyugodott:
1. erélyes és lélektanilag helyes gyûlésvezetésen;
2. szervezett rendezõi gárdán.
Ha mi, nemzeti szocialisták annak idején gyûlést tartottunk, akkor annak mi voltunk az urai és nem mások. Ezt a jogunkat szüntelenül, minden percben a legélesebben hangsúlyoztuk. Ellenfeleink teljesen tisztában voltak vele, hogy az, aki kihívó magatartást tanúsít, kérlelhetetlenül kiröpül még akkor is, ha mi csak tizenketten állottunk volna félezer emberrel szemben. Akkori gyûléseinken, különösen a Münchenen kívül tartott gyûléseken, tizenöt-tizenhat nemzetiszocialistára öt-hat-hét, sõt nyolcszáz ellenfél esett. Ennek ellenére sem tûrtünk semmi kihívást, és gyûléseink látogatói nagyon jól tudták, hogy mi inkább agyonveretjük magunkat, semhogy meghajoljunk az erõszak elõtt. Nemegyszer történt meg, hogy párttagjaink maroknyi csoportja verekedett hõsiesen az ordítozó, öklözõ vörös túlerõvel.
Bizonyos, hogy ilyen esetekben azt a tizenöt-húsz embert végeredményben a túlerõ leverte volna, de az ellenfél tudta, hogy ez elõtt legalább kétszer vagy háromszor annyiuknak jut fejbeverés osztályrészül, és ezt nem szívesen kockáztatta.
Mi e tekintetben a marxista és polgári gyûléstechnika tanulmányozásából igyekeztünk tanulni és tanultunk is.
A marxisták kezdettõl fogva vak fegyelmezettséget tanúsítottak, úgyhogy a marxista gyûlés megzavarásának gondolata, legalábbis polgári részrõl, fel sem merülhetett. Annál inkább foglalkoztak ezzel a vörösök. Õk ezen a téren lassanként nemcsak bizonyos mûvészetre tettek szert, hanem olyan messze mentek, hogy a birodalom nagy területein egy nem marxista gyûlést is már a proletariátus kihívásának nyilvánítottak. Különösen fennállott azokra az esetekre, ha a drótok rángatói attól tartottak, hogy egy ilyen gyûlésen saját bûnlajstromukat sorolják fel és leleplezik népnek hazudó és népcsaló tevékenységük aljasságát. Mihelyt egy ilyen gyûlést meghirdettek, az egész vörös sajtó nagy ordítozásban tört ki, és emellett ezek a hivatásos törvénytiprók nemegyszer elsõként fordultak a hatóságokhoz azzal a gyors és fenyegetõ kéréssel, hogy a "proletariátusnak ezt a kihívását", "súlyosabb következmények elkerülésének lehetõsége végett", azonnal tiltsák be.
A hatósági tisztségviselõ rangja szerint választották meg kérésük hangját, és célt értek. Ha azután az ilyen pozícióba kivételesen valóban német hivatalnok és nem egy hatósági jogkörrel felruházott báb ült, és ezt a szemtelen hangot leintette, akkor került sor az ismert felhívásra úgymond "ne tûrjék a proletariátus kihívását, hanem tömegesen jelenjenek meg a gyûléseken, hogy a proletariátus kérges öklével akadályozzák meg a polgári elemek gyalázatos kihívását".
Érdemes egy ilyen polgári gyûlést látni, a szerencsétlen gyûlés vezetõségét megfigyelni és félelmüket átélni. Nem egy alkalommal egyszerûen lemondották ilyen fenyegetések hatása alatt a gyûlést. Félelmük mindig oly nagy volt, hogy 8 óra helyett háromnegyed kilenckor vagy kilenckor nyitották meg. Az elnök akkor a vég nélküli bókolások után azon fáradozott, hogy bebizonyítsa az ellenzék urainak s férfiak látogatása feletti örömüket (tiszta hazugság!), akik azért nincsenek velük egy véleményen, mert csak kölcsönös eszmecsere útján (amelyet akkor mindjárt elöljáróban megengedett) lehet közelebb hozni a felfogásokat, felébreszteni az ellenfél megértését és az ellentétek áthidalását lehetõvé tenni. Emellett még biztosította, hogy ennek a gyûlésnek semmi szín alatt sem az a célja, hogy az embereket eddigi felfogásuk megváltoztatására bírja, éppenséggel nem! Csak legyen boldog "mindenki a saját felfogásában, de engedje meg, hogy a másik is boldog legyen és éppen ezért kéri, hogy az elõadót, aki amúgy sem lesz "túlságosan hosszú", hallgassák meg és ne kürtöljék világgá e gyûlés útján is a szégyenteljes testvérháborút.
Persze a baloldali testvérek eziránt kevés megértést tanúsítottak. Így azután mielõtt az elõadó belekezdett volna mondókájába, már kénytelen volt nemegyszer a legvadabb gúnyolódás közepette összepakolni, és az embernek szinte az volt a benyomása, hogy örül, és hálás a sorsnak azért, hogy ezt a vértanúságos vesszõfutást megrövidítette. Hihetetlen zenebona közepette hagyták el az ilyen polgári gyûlés bajnokai az arénát, feltéve, hogy nem gurultak bevert fejjel a lépcsõn lefelé. Erre éppen elég példa volt.
Így a marxisták számára mindig valami újat jelentenek a mi gyûléseink és különösen azok lefolyásának módja. Annak biztos tudatában jöttek be ezekre is, hogy az általuk gyakran megjátszott játékot természetesen nálunk is megismételhetik. , Ma végzünk velük!" Milyen gyakran kiáltotta egyik-másik oda ezt a mondatot lágy hangon gyûléseinkre való bevonulásuk alkalmával, hogy azután még mielõtt másodszor is kitáthatta volna a száját, villámgyorsan a terem bejárata elõtt szedje össze magát.
Mindenekelõtt a gyûlés vezetésének a módja volt nálunk más. Nem koldultunk azért, hogy elõadásunkat engedélyezzék. Nem is biztosítottuk mindenki számára már bevezetõül a vég nélküli hozzászólás jogát, hanem röviden megállapítottuk, hogy mi vagyunk a gyûlés urai, a házigazda joga ennek következtében bennünket illet, és aki közbe mer szólni, kérlelhetetlenül kirepül oda, ahonnan jött. Kijelentettük, hogy ilyen rendzavarókért semmi néven nevezendõ felelõsséget nem vállalunk. Ha idõnk engedi és helyesnek tartjuk, akkor megengedjük a vitát, ha nem, akkor nem lesz vita és most pedig az elõadó urat, X. Y. párttagtársunkat illeti a szó, Már ezen csodálkoztak.
Emellett szigorúan szervezett teremõrséggel rendelkeztünk. A polgári pártoknál az ilyen teremvédelem vagy jobban mondva rendezõi szolgálat rendszerint olyan urak feladata volt, akik azt képzelték magukról, hogy koruk tekintélyt és tiszteletet parancsol velük szemben. Minthogy pedig a marxista alapon lázított tömeg a korral, tekintéllyel és tisztelettel a legkisebb mértékben sem törõdött, a polgári teremõrségnek gyakorlati jelentõsége a semmivel volt egyenlõ.
Mindjárt nagygyûlési tevékenységünk kezdetén megvetettem a teremõrség szervezetének mint rendezõ gárdának az alapjait; ez a teremõrség valóban csupa fiatal emberbõl állott. Részben harctéri bajtársaim voltak, mások viszont a párt fiatal tagjainak körébõl kerültek ki, akiket mindjárt kezdettõl fogva arra neveltünk, hogy terrort csak terror által lehet megtömi, és hogy ezen a földön a bátor és határozott fellépés mindig eredménnyel jár. Tudatukba véstük, hogy mi olyan hatalmas, nagy és felemelõ eszméért harcolunk, amelyet érdemes a legutolsó csepp vérünkkel is megvédelmezni. Arra neveltük õket, hogyha egyszer az értelem hallgatásra kényszerül, akkor az erõszaké a végsõ döntés joga, és hogy a védelem legjobb fegyvere a támadás.
Megértettük, hogy a mi rendfenntartó gárdánknak az kell hogy legyen a híre, hogy nem vitatkozó klub, hanem a legvégsõkre kész harci együttes. Mennyire vágyott ez az ifjúság ilyen feladatra. Mennyire kiábrándult ez a háborús nemzedék, tele undorral és megvetéssel a polgári gyámoltalanságból!
Mindenki elõtt világossá vált, hogy a forradalom csak a nép polgári vezetésének gyöngesége miatt volt lehetséges. A német nép védelmére szükséges öklök meglettek volna, csak a fej hiányzott, amely ezeket igénybe vegye. Milyen ragyogó szemmel néztek rám ezek az ifjak, amikor küldetésük szükségességérõl beszéltem nekik. Újra meg újra bebizonyítottam, hogy e föld minden bölcsessége eredménytelen marad, ha az erõ nem teljesíti a maga kötelességét, hogy a béke nyájas istennõje csak a hadisten oldalán járhat, és hogy a béke minden nagy tettének szüksége van az erõ védelmére és segítségére. Mennyivel élénkebb formában
Jelentkezett elõttünk a védkötelezettség nagy gondolata! Nem mint az öreg, megcsontosodott hivatalnoklelkek elmeszesedett szellemében egy halott ország halott tekintélyének a szolgálata, hanem saját népünk létéért mindig, minden körülmények között és mindenütt életét áldozni kész kötelesség élõ felismerése.
És hogy sorakoztak a zászló alá ezek az ifjak! Darázsrajként rontottak a gyûléseink zavaróira, tekintet nélkül azok túlerejére és a véres áldozatra. Egy nagy gondolat vezérelte õket: az, hogy szent hivatásuk szabad utat biztosítson mozgalmunk részére.
1920 nyarának derekán rendezõgárdánk szervezetei már lassan határozott alakot öltöttek, hogy 1921 tavaszán már századokra tagozódjanak, amelyek azután csoportokra oszlottak. Erre sürgõs szükség volt, mert közben a gyûléseken kifejtett tevékenységünk állandóan növekedett. Még gyakran jöttünk össze a müncheni Hofbräu dísztermében, de már gyakrabban a város nagyobb termeiben. A Bürgerbräu díszterme és a Münchner Kindl pincéje volt színhelye 192021 õszén és telén az egyre hatalmasabb tömeggyûléseinknek, amelyeknek képe mindig ugyanaz volt. Az N. S. D. A. P. gyûléseit mindig jóval kezdetük elõtt túlzsúfoltság miatt rendõrileg kellett lezárni.
Rendezõgárdánk szervezése igen fontos kérdés megoldásához vezetett. Mozgalmunknak eddig sem pártjelvénye, sem pártzászlaja nem volt. Ilyen jelvények hiánya pedig nemcsak pillanatnyi hátrányt jelentett, hanem elviselhetetlen volt a jövõre nézve is. Ez a hátrány különösen abban rejlett, hogy a párt tagjai nélkülözték összetartozásuk minden jelét. A jövõre nézve nélkülözhetetlen volt egy olyan jelvény megalkotása, amelyet a mozgalom jelképeként a nemzetköziségnek neki lehet szegezni.
Ifjúságom idején gyakran volt alkalmam felismerni és megérteni, hogy az ilyen jelvénynek lélektanilag óriási a jelentõsége.
A háború után Berlinben éltem át a szocialistáknak a királyi palota elõtt és a Lustgartenben tartott tömegfelvonulásait. A vörös zászlótenger, vörös karszalagok és vörös virágok ennek a tüntetésnek, amelyen hozzávetõleges becslésem szerint mintegy 120000 ember vett részt, külsõleg is hatalmas tekintélyt kölcsönöztek. Magam is éreztem és megértettem, hogy milyen könnyen behódol az ilyen látványos, lenyûgözõ hatású színházi varázsnak a nép gyermeke.
A polgárságnak, amely pártpolitikailag semmi néven nevezendõ világnézetet nem jelent és nem képvisel, nem volt saját zászlaja. A polgárság "hazafiak"-ból állott és a birodalom zászlaja alatt szaladgált.
Ha ezek a színek világnézetet jelképeztek volna, akkor meg lehetett volna érteni, hogy az államhatalom birtokosai e színeket egyben saját világnézetük jelképének látták, mert a világnézetük jelképe saját tevékenységük következtében lett állami és birodalmi lobogóvá.
A dolog azonban nem így állott.
A birodalmat nem a német polgárság közremûködésével tákolták össze, és a zászló a háború ölébõl pottyant ki. Ezzel azután valóban csak állami lobogó lett és világnézet szempontjából semmiféle jelentõsége nem volt. Csak a német nyelvterületek egy pontján. Német-Ausztriában volt polgári pártzászló jellege e színeknek. Az ottani nemzeti érzelmû polgárság egy része ugyanis az 1848as év fekete-piros-arany színeit saját pártzászlajává avatta, és ezzel olyan szimbólumra tett szert, amely világnézeti szempontból ugyan minden jelentõség nélküli, állampolitikai tekintetben mégis forradalmi jellegû volt. Ennek a fekete-piros-arany zászlónak annak idején a legelkeseredettebb ellenségei és ezt ne felejtsük el soha a szociáldemokraták és keresztényszocialisták, illetve klerikálisak voltak. Ok voltak azok, akik ezeket a színeket gyalázták, bemocskolták és bepiszkították éppen úgy, mint ahogy késõbb, 1918-ban a fekete-ezüst-pirossal tették. Mindenesetre a fekete-piros-arany az öreg Ausztria német pártjainak 1848as színe volt, tehát olyan idõszaké, amely bár fantasztikus lehetett, egyénenként a legtisztességesebb német lelkeket is uralmába kerítette, jóllehet a háttérben láthatatlanul mégis a zsidó volt a mozgatója ezeknek az eseményeknek. Kétségtelen, hogy csak az 1918-as hazaárulás és a német javak szemérmetlen elherdálása után lettek e színek a marxizmus és a centrum számára oly rokonszenvesek, hogy azokat mint legnagyobb szentségüket tiszteljék, és az egykor általuk úgy gyûlölt zászló védelmére külön osztagokat szervezzenek.
Így 1920-ig a marxizmussal szemben semmiféle zászló nem állott, amely a világnézetileg ellenséges sarkot testesítette volna meg. Mert igaz ugyan, hogy a német polgárság jobbérzésû pártjai 1918 után nem voltak kaphatók arra, hogy a most egyszerre felfedezett fekete-piros-arany birodalmi zászlót saját jelképüknek tekintsék, az újabb fejlõdéssel sem tudtak a jövõt illetõleg semmi egyéni programot szembeállítani, a legjobb esetben is csak a múlt birodalom újjáteremtésének gondolatát.
Ennek a gondolatnak köszönheti a régi birodalom fekete-ezüst-piros zászlaja újjászületését, az úgynevezett polgári pártok zászlajaként.
Kézenfekvõ, hogy az olyan rendszernek a jelképe, amelyet a marxizmus nem éppen hõsies körülmények és kísérõ jelenségek közepette gyõzött le, csak nehezen képzelhetõ el olyan jelvényként, amely alatt a marxizmus legyõzhetõ. Amennyire szentek és drágák kell, hogy legyenek a régi, páratlanul szép színek a maguk harcos és áldozatos múltjával és fiatalosan friss összetételével minden tisztességes német számára, éppen annyira kevéssé alkalmas ez a zászló a jövõ harcának jelvényéül. Én a polgári politikusokkal szemben a mi mozgalmunkban mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy német nemzetünknek egyenesen szerencséje, hogy régi színeinket elveszítettük. Az mindegy lehetett nekünk, hogy a köztársaság a maga zászlaja alatt mit mûvel. Mélységes hálával kell azonban megköszönnünk a sorsnak, hogy kegyes volt hozzánk és minden idõk legdicsõségesebb hadi zászlaját megóvta attól, hogy gyalázatos prostitúció lepedõjéül szolgáljon. A mai birodalom, amely polgárait eladja, nem méltó a fekete-ezüst-piros lobogóra.
Ameddig a novemberi gyalázat tart, addig viselje csak a saját maszkját és ne lopja meg e tekintetben is a beszélõ múltat. A mi polgári politikusaink gondoljanak arra, hogy aki ez állam számára a fekete-ezüst-piros zászlót kívánja, az a múlttal szemben lopást követ el. Ez az egykori zászló csak az egykori birodalomhoz illett, éppen úgy, mint Istennek hála, a köztársaság is a hozzá méltót választotta.
Ez volt az alapja annak, amiért mi nemzetiszocialisták saját tevékenységünk kifejezõ jelképének nem tudtuk a régi zászlót tekinteni. Mi nem akarjuk a saját híveinek hibái következtében tönkrement régi birodalmat feltámasztani, hanem újat akarunk alapítani.
Annak a mozgalomnak. amelyik ma ebben a szellemben küzd a marxizmus ellen, zászlajában is az új állam jelképét kell viselnie.
Az új zászló kérdése, annak kinézete ekkoriban élénken foglalkoztatott minket. Minden oldalról kaptuk a javaslatokat; ezek nagy részében természetesen inkább volt meg a jószándék, mint az alkalmazhatóság. Az új zászlónak éppen annyira saját harcunk jelvényének kellett lennie, mint amennyire plakátszerûen hatást kellett kiváltania. Aki a tömeggel maga is foglalkozott, az ezekben a látszólagos csekélységekben is fontos körülményeket ismer fel. Egy hatásos jelvény az esetek százezrének megadhatja az elsõ lökést a mozgalom iránti érdeklõdésre.
Éppen ez alapon kellett visszautasítanunk azokat az ajánlatokat, amelyek mozgalmunkat fehér színû zászló útján a régi állammal vagy helyesebben, azokkal a gyönge pártokkal azonosították, amelyeknek egyetlen politikai célja az elmúlt állapotok visszaállítása. Emellett a fehér szín nem ragad magával; alkalmas lehet szûzi hajadonegyesületek, de nem forradalmi idõk világrengetõ mozgalma számára.
A fekete szín is felvetõdött, ami alkalmas lett volna a mai idõkben, de nem volt elég kifejezõ mozgalmunk céljára. Ez a szín sem ragadja magával a szemlélõt.
A fehér-kék színt szintén elvetettük, dacára esztétikailag csodálatos hatásának, minthogy ez egy német szövetségi államnak és amellett nem egészen a legjobb hírnévnek örvendõ, szakadár vizeken evezõ politikai irányzatnak a színe. Egyébként pedig ezt is nehezen lehetett volna mozgalmunkkal szorosabb összefüggésbe hozni. Ugyanez állott a fekete-fehér színre is.
Fekete-piros-arany színekrõl természetesen szó sem lehetett. A fekete-ezüst-pirosról sem lehetett szó a már jelzett okoknál fogva legalábbis nem jelenlegi alakjában.
Hatásában ez a színösszetétel messze felülmúlja a többieket. Az elképzelhetõ legragyogóbb akkord!
Jómagam mindig a régi színek megtartásáért szállottam síkra nemcsak azért, mert nekem, mint katonának a legszentebbek, hanem mert esztétikai hatásukban is leginkább megfelelnek érzelmeimnek.
Mégis el kellett vetnem azt a számtalan tervet, amelyet fiatal mozgalmunk körébõl nyújtottak be és amelyek legnagyobb részt a régi zászlóba rajzolták bele a horogkeresztet. Magam mint vezér nem akartam saját tervemmel a nyilvánosság elé lépni, hiszen lehetséges, hogy más valaki éppen olyan jó vagy talán még jobb tervet hoz.
Valóban egy starnbergi fogorvos egészen jó tervet adott, amely az enyémet nagyon megközelítette. Volt azonban egy hibája: hajlott kampójú horogkeresztet festettek be egy fehér mezõbe.
Magam hosszú kísérletezés után leszögeztem a végleges alakot Ez vörös alapú zászló volt, benne fehér kör alakú mezõvel, a közepén fekete horogkereszttel. Hosszas tanulmányozás után megtaláltam a helyes arányt is a zászló, a korong, valamint a horogkereszt alakja, vastagsága és nagysága között. Emellett maradtunk.
Ugyanilyen karszalagot rendeltünk rendezõgárdánk számára, éspedig vörös karszalagot ugyancsak fekete horogkeresztes fehér koronggal.
Hasonló elvek szem elõtt tartásával terveztük meg a pártjelvényt is. Piros mezõben középen fekete horogkereszt, fehér koronggal. Füss müncheni aranymûves adta be az elsõ használható tervet, amelyet véglegesítettünk.
1920 nyarának derekán jelent meg elõször az új zászló a nyilvánosság elõtt. Kiválóan illett ifjú mozgalmunkhoz. Ez is ifjú és új volt. Senki emberfia nem látta annak elõtte, és úgy hatott, mint egy világító fáklya. Valamennyiünket gyerekes örömmel töltött el, amikor a tervet egy hû párttagtársunk elsõ alkalommal kivitelezte és átadta. Néhány hónappal ezután már Münchenben hat darab zászlónk volt, és az egyre inkább szaporodó rendezõgárdánk nagyban hozzájárult mozgalmunk új jelképének elterjesztéséhez.
Ez igazi jelkép! Nemcsak azért, mert az általunk forrón szeretett, páratlan és a német népnek oly sok becsületet szerzett színek a múlttal szembeni tiszteletünket juttatták kifejezésre, hanem mert mozgalmunk célját és akaratát is legjobban fejezte . Mi, nemzetiszocialistak zászlónkban programunkat láttuk. A piros színben mozgalmunk szociális gondolatát, a fehérben a nemzeti eszmét, a horogkeresztben pedig az árja ember gyõzelméért folytatott harci küldetését és egyben az alkotó munka gondolatának a gyõzelmét, amely pedig mindig antiszemita volt és antiszemita lesz.
Két évre rá, amikor a rendezõgárdából már régen több ezer tagot számláló rohamosztag lett, szükségessé vált, hogy az ifjú világnézet e védelmi szervezetének külön gyõzelmi jelvényt, a "standart"-ot adjuk.
Ezt is én terveztem, és kivitelezésre egyik öreg, hû párttagunknak, Cahr aranymûves mesternek adtam át. Azóta a "standart" a nemzetiszocialista küzdelem harci jelvénye lett.
Gyûlési tevékenységünk, amely 1920-ban egyre inkább fokozódott, végre arra késztetett, hogy hetenként két gyûlést is tartsak. Ekkor már csodálkozó emberek sokasága olvasta plakátjainkat, a város legnagyobb termei zsúfolásig megteltek, a félrevezetett marxista szocialisták tízezrei ismét megtalálták a népközösséghez visszavezetõ utat, hogy az eljövendõ szabad német birodalomnak harcosai legyenek. München nyilvánossága megismert bennünket. Beszéltek rólunk, a "nemzetiszocialista" szó megszokottá vált és programot jelentett. A hívek, sõt a tagok száma is egyre növekedett, úgyhogy 1920-21 telén Münchenben már mint erõs párt léphettünk fel.
1921 januárjának végén Németország egén ismét nehéz gondok felhõi gyülekeztek. A párizsi megállapodást, amely Németországot százmilliárd õrültséggel határos összegnek fizetésére kötelezte, a londoni diktátum alakjában életbe akarták léptetni. Az úgynevezett népi egyesületek Münchenben már hosszabb idõ óta fennálló munkaközössége ez alkalomból egy nagyobb, közös tiltakozó gyûlést akart egybehívni. Az idõ sürgetett és magam ideges voltam a hozott határozatok keresztülvitelével kapcsolatos huzavona miatt. Elõször a Königsplatzon tartandó gyûlésrõl beszéltek, de arról utóbb lemondtak. Attól féltek, hogy a vörösök szétverik azt. Majd a Feldherrnhalle elé tervezték a tiltakozó gyûlést, ámde ezt is lefújtak, hogy végül is a Münchner Kindl pince mellett döntsenek. Egyik nap a másik után telt el, a nagy pártok azonban tudomást sem vettek a rettenetes eseményrõl, és a munkaközösség nem volt képes megállapodni a közös nagygyûlés idõpontjában. 1921. február elsején, egy keddi napon azonnali és végleges határozatot sürgettem. Szerdára ígérték a választ. Szerdán azután ismét feltétlen határozott felvilágosítást követeltem a gyûlés idõpontjára vonatkozólag. A válasz ismét határozatlan és kitérõ volt.
Türelmemnek ekkor vége szakadt, és elhatároztam, hogy egyedül fogom megrendezni a tiltakozó gyûlést. Szerdán délben tíz perc alatt gépbe diktáltam a plakát szövegét és a következõ napra, csütörtökre, február 3-ra kibéreltem a Krone cirkuszt. Ehhez abban az idõben nagy merészség kellett. Nemcsak azért, mert kérdéses lehetett, hogy a nagy helyiség megtölthetõ-e, hanem azért is, mert a gyûlés felrobbantásának a veszélye is fenyegetett. Rendezõgárdánk ilyen óriási helyiségre még korántsem volt elegendõ. Magam sem voltam tisztában egy ilyen robbantási kísérlet lefolyásával. Annak megakadályozását nehezebbnek tartottam egy cirkuszban, mint egy zárt teremben. Tévedtem. Ilyen óriási helyiségben valóban könnyebben lehetett úrrá lenni a robbantást megkísérlõ csoporton, mint egy másik, szûkre szabott teremben.
Az bizonyos volt, hogy a kudarc hosszú idõre visszavetett volna bennünket. Egyetlen eredményes robbantás híre nevünket egy csapásra összetörhette volna, és az ellenséget felbátoríthatta arra, hogy az egyszer sikerültet újra megkísérelje. Ez egész további tevékenységünkre olyan súlyos kihatással lett volna, hogy csak hosszú hónapok nehéz küzdelmével lehetett volna a csorbát kiköszörülni.
Csak egy napunk volt a plakátragasztásra, éspedig maga a csütörtöki nap. Sajnos már kora reggel esni kezdett, és így az aggodalom alaposnak látszott, hogy ilyen körülmények között az emberek szívesebben otthon maradnak, semhogy esõben, hóban olyan gyûlésre siessenek, ahol méghozzá véres verekedésre is volt kilátás.
Csütörtökön délben egyszerre engem is elfogott az aggodalom, hogy vajon megtelik-e a helyiség. Arra gondoltam, ha a helyiség részben üresen marad, az egyúttal engem is lejárat a munkaközösség elõtt. Ez aggodalom hatása alatt sürgõsen néhány röpiratot diktáltam és nyomtattam ki, hogy azokat a délután folyamán szétosztogathassuk. Ezekben természetesen a gyûlésre való részvételre szólítottam fel a lakosságot. Két bérelt teherautót a lehetõséghez képest sok "vörössel" feldíszítettem, kitûztem rájuk néhány zászlónkat, mindegyikre ráültettem 1520 párttagunkat, és megparancsoltam nekik, hogy szorgalmasan járják a város utcáit, szórják a röpcédulákat, egyszóval csináljanak hathatós propagandát az esti gyûlés számára. Elsõ ízben történt, hogy felzászlózott teherautók jelentek meg a város utcáin anélkül, hogy azokban szocialisták ültek volna. A lakosság csodálkozó tekintettel figyelte a horogkeresztes zászlókkal díszített autókat. A város külsõ negyedeiben pedig ökölbe szorult kezek emelkedtek a levegõbe a "proletariátus kihívása" miatt. Õk úgy képzelték, hogy a gyûlések tartására csak a szocialistáknak van joguk, éppen úgy, mint ahogy teherautóval a város utcáit járni is csak nekik van joguk.
Hét órakor a cirkuszban még csak kevesen voltak. Tízpercenként kaptam telefonértesítést, kissé nyugtalan voltam, hiszen az eddigi termek hét órára, negyed nyolcra már legnagyobbrészt félig, sõt egészen is megteltek. Ennek megvolt a magyarázata. Nem vettem számításba ennek az óriási helyiségnek a kiterjedését és azt, hogy míg ezer ember a Hofbräuhaus termét már egészen megtöltötte, addig a Krone ezer személyt egyszerûen elnyelt. Alig látta az ember õket. Kisvártatva azonban már kedvezõ jelentések futottak be. Háromnegyed nyolcra a terem háromnegyed részben megtelt, és egyidejûleg jelentették, hogy a pénztárt még nagy tömeg ostromolja. Ekkor azután a gyûlés színhelyére hajtattam, ahová nyolc óra elõtt két perccel érkeztem. Még mindig nagy embertömeg állott a cirkusz bejáratánál, részben kíváncsiak, sokan ellenfelek, akik az eseményeket kívülrõl akarták szemlélni. Amikor a hatalmas csarnokba léptem, ugyanolyan nagy volt az örömöm, mint egy évvel ezelõtt a müncheni Hofbräuhaus dísztermében. Tulajdonképpen csak a szónoki emelvényrõl bontakozott ki az eredmény a maga igazi nagyságában. Óriási kagylóként tûnt fel elõttem a terem, és benne az emberek ezrei; még a porond is feketéllett az érdeklõdõktõl. Ötezerhatszáznál több jegyet adtak ki a pénztárak, és ha hozzászámítjuk a munkanélküliek, a szegény diákok nagy számát és rendezõgárdánkat, akkor mintegy hat és fél ezerre tehetõ a jelenvoltak száma.
"Jövendõ vagy pusztulás" volt beszédem tárgya, és szívem örömtõl repesett, amikor arra gondoltam, hogy a jövendõ ott van a szemem elõtt. Beszélni kezdtem és beszéltem mintegy két és fél óra hosszat. Már az elsõ félóra után az volt az érzésem, hogy a gyûlés hatalmas eredményt jelent. Megtaláltam az összeköttetést a résztvevõk szívéhez. Az elsõ óra alatt többször félbeszakította beszédemet a jelenlévõk helyeslése, hogy azután elcsendesülve azzal a néma áhítattal hallgassak szavaimat, amelynek e helyiségben késõbb oly gyakran voltam részese, és amely minden egyes résztvevõ számára felejthetetlen maradt. Csak a lélegzetét lehetett hallani ennek a nagy tömegnek, és csak miután beszédemet befejeztem, robbant ki hatalmas erõvel a lelkesedés, hogy aztán a Deutschland dal szinte áhítatig fokozott éneklése közben üljön el megint. Helyemen maradtam és a szónoki emelvényrõl figyeltem az óriási tömegnek csaknem húsz percig tartó kivonulását. Csak azután hagytam el boldogsággal telt szívvel a helyiséget.
A Kroneban megtartott ez elsõ gyûlésünkrõl felvételeket is készítettek. Mindennél jobban beszéltek ezek a képek, amelyek a nézõ elé tárták a tüntetés nagyságát. A polgári lapok fényképeket és közleményeket hoztak, de csak "nemzeti naggyûlés"-rõl írtak, és természetesen diplomatikusan elhallgatták, hogy ki is volt a rendezõje.
Ezzel a gyûléssel léptünk ki elsõ ízben a mindennapi párt megszokott keretébõl. Annak igazolására, hogy gyûlésünk tartós eredményû, nem csupán tiszavirágéletû jelenség, a rákövetkezõ héten egy másik nagygyûlést is tartottunk a cirkuszban. Az eredmény ugyanaz volt. Az óriási csarnokot ismét zsúfolásig megtöltötték az emberek, úgyhogy elhatároztam: az elkövetkezõ héten harmadszor is megkísérlem a gyûlés összehívását. E harmadik gyûlésen talán még zsúfoltabb volt a cirkusz.
Az 1921. év ilyen bevezetése után müncheni gyûléstevékenységünket még jobban fokoztam. Hetenként már nem csak egy, hanem két tömeggyûlést is tartottunk, sõt a nyár folyamán és késõ õsszel nemegyszer hármat is. Mindig a cirkuszban gyûléseztünk, és megelégedéssel állapíthattuk meg, hogy az eredmény mindig ugyanaz volt.
Ezek a sikereink természetesen nem hagytak nyugtot ellenfeleinknek. Miután õk elõször a terror, majd az agyonhallgatás eszközéhez folyamodtak, saját beismerésük szerint is, sem egyikkel, sem másikkal nem tudták mozgalmunk kifejlõdését megakadályozni. Éppen ezért döntõ terrorcselekményekre határozták el magukat, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek minden gyülekezési tevékenységünknek.
Indoklásul az Auer Erhardt nevû országgyûlési képviselõ elleni, rendkívül titokzatos merényletet használtak fel. Erre az Auer Erhardtra egyik este valaki állítólag rálõtt. Helyesebben: lövés nem dördült el, de valaki megkísérelte, hogy rálõjön. Ennek a szociáldemokrata pártvezetõnek a "csodálatos lélekjelenléte és közmondásos bátorsága" azonban állítólag nemcsak megakadályozta volna ezt a bûnös merényletet, hanem magukat a merénylõket is gyáva megfutamodásra késztette. Olyan gyorsan és oly nyomtalanul tûntek el, hogy a rendõrség még késõbb sem jutott a nyomukra.
Ezt a titokzatos eseményt a szociáldemokrata párt müncheni szócsöve arra használta fel, hogy mértéktelen módon izgasson mozgalmunk ellen, és egyben régi szokás szerint jelezze, hogy minek is kell következnie. Gondoskodás történik úgymond , hogy a fák ne nõjenek az égig, és hogy a proletariátus ökle idejekorán lesújtson mozgalmunkra. Pár nappal ezután elérkezett a támadás napja. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében tartott gyûlésünket melynek szónoka én voltam választották ki a végsõ leszámolás céljára. 1921. november 4én délután 67 óra között kaptam az elsõ biztos hírt arról, hogy az e napra hirdetett gyûlésünket feltétlenül szétverik és hogy e célra néhány vörös üzembõl hatalmas munkástömegeket küldenek a gyûlésre. Szerencsétlen véletlen okozta, hogy ezt az értesítést nem kaptuk meg korábban. Ugyanezen a napon hagytuk ott a Steinecker utcai öreg, kegyeletes emlékû helyiségünket, és költöztünk át új helyiségünkbe, ami röviden azt jelentette, hogy a régibõl már kiköltöztünk, de az újba még nem tudtunk behurcolkodni, mert ebben még dolgoztak. Minthogy a telefonunk is szerelés alatt állott, ezen a napon hiába igyekeztek velünk ezúton érintkezésbe lépni és idejekorán közölni a készülõ robbantási kísérletet.
Ennek következtében a gyûlést magát csak nagyon gyenge rendezõgárda védte. Egy szám szerint kevésbé erõs, mintegy negyvennegyvenhat fõnyi századunk volt jelen, riadószervezetünk pedig még nem volt annyira kiépítve, hogy a rendelkezésünkre álló egy óra alatt megfelelõ erõsítésrõl gondoskodhattunk volna. Ehhez járult még, hogy ilyen vak hírek nemegyszer érkeztek hozzánk, anélkül, hogy bármi különleges dolog történt volna. Így nem tehettünk annyi óvintézkedést, amennyire egynapi idõ esetén felkészülhettünk volna, hogy a legerõteljesebben léphessünk fel a támadási kísérlettel szemben.
A müncheni Hofbräuhaus dísztermét támadó kísérlet számára különben is alkalmatlannak tartottuk. Sokkal inkább féltünk ilyen kísérlettõl a nagyobb termekben, különösen pedig a cirkuszban. E tekintetben értékes tanulságot szereztünk e napon. Ezeket a kérdéseket késõbb mondhatnám tudományos módszerrel tanulmányoztuk. Az így nyert hihetetlenül értékes eredményeket késõbbi szervezeti és harcászati vezetõségünk a rohamosztagoknál értékesítette is.
Amint háromnegyed nyolc órakor a Hofbräuhaus elõcsarnokába léptem, nem lehetett kétség afelõl, hogy mit terveznek. A terem zsúfolásig megtelt, és éppen ezért a rendõrség lezárta. Az ellenfelek korán jöttek a gyûlésre, a teremben foglaltak helyet, míg a mi híveink legnagyobb része kiszorult. A rohamosztagok maroknyi csapata engem az elõcsarnokban várt. Lecsukattam a nagyterembe vezetõ ajtókat, és felsorakoztattam 4046 emberemet. Megmagyaráztam ezeknek a fiatal embereknek, hogy a mai napon valószínûleg elõször kerül sor feltétlen hûségük bebizonyítására, és annak igazolására, hogy bennünket a terembõl csak holtan vihetnek ki. Megmondtam azt is, hogy magam is bent maradok a teremben, és hiszem, hogy egy sem akad közülük, aki engem elhagyna. Ha mégis, egy is akadna, aki gyávaságot mutat, akkor annak karszalagját saját kezûleg fogom letépni. Végül felszólítottam õket arra, hogy a legkisebb rendbontó kísérlet esetén azonnal lépjenek közbe, és hangsúlyoztam egyben, hogy a leghatásosabb védelmet a támadás jelenti. Háromszoros "heil" kiáltás volt erre a válasz, ami ez alkalommal még a szokottnál is erõteljesebben és zordabban hangzott.
Ezek után beléptem a terembe, és most már saját szememmel láttam a helyzetet. Ellenfeleink szorosan egymás mellett ültek és már tekintetükkel fel akartak nyársalni. Számtalan arc gyûlölettel fordult felém, mások pokoli arcfintorgatással kiáltoztak: ma leszámolnak velünk, vigyázzunk a belünkre, ma betömik a pofánkat.
Ezekhez hasonló szép kifejezések röpködtek a levegõben. Túlerejük tudatában biztonságban érezték magukat.
A gyûlést mégis meg lehett nyitni és én beszélni kezdtem. A Hofbräuhaus dísztermének egyik hosszanti oldalán elhelyezett sörözõasztal volt a dobogóm. Így tulajdonképpen közvetlenül az emberek között álltam. Talán ez volt az a körülmény, amely mindig olyan hangulatot teremtett, mint amilyent máshol sohasem tapasztaltam.
Elõttem, különösen pedig tõlem balra, kizárólag ellenfeleim ültek. Hatalmas, válogatott férfiak és fiatalemberek, nagyrészt a Maffei mozdonygyárból, a Kusterman és Isaria számológépüzembõl stb. A terem bal oldalának a hosszán egészen az asztalomig nyomultak elõ. Elkezdték a söröskancsókat gyûjteni, sõt egyre újabb korsókat rendeltek és az üreseket az asztal alá rejtették. Egész ütegek keletkeztek. Magam hittem a legkevésbé, hogy ez a nap még jól is végzõdhet.
Körülbelül másfél óra alatt dacára a folytonos közbekiabálásnak mégis tudtam annyit beszélni, hogy úgy tetszett, mintha a helyzet ura lennék. Ezt a szétverésre rendelt csapatok vezetõi is érezni kezdték, egyre nyugtalanabbak lettek, egyre gyakrabban kimentek, ismét visszatértek és látható idegességgel magyaráztak embereiknek. Egy közbekiáltással kapcsolatban lélektani hibát követtem el, amelyet magam is azonnal észrevettem, mihelyt kicsúszott a számon. De már késõ volt. Ez megindította a támadást. Néhány közbekiáltás, egy férfi székre ugrott és belebömbölte a terembe: "Szabadság". Erre azután a "szabadságharcosok" megkezdték munkájukat. Másodpercek alatt a termet vadul ordítozó embertömeg lepte el, amely felett ágyúgolyókhoz hasonlóan röpködtek a söröskancsók. Ebbe a pokoli zenebonába belevegyült a törött széklábak ropogása, a söröskancsók csattanása, a talán már nem is fokozható üvöltés, ordítás. Borzalmas látvány volt.
Helyemen maradtam és onnan figyeltem, hogy miként álljak meg helyüket az én fiaim. (Polgári gyûlést kellett volna hasonló körülmények között látni!) A tánc még meg sem kezdõdött, amikor az én rohamosztagosaim mert így hívták õket e naptól kezdve támadtak. Mint a farkasok tízes, tizenkettes csoportokban rohantak ellenfeleinkre és kezdték azokat kifelé szorítani a terembõl. Öt perc múlva talán egy sem volt közöttük olyan, akit nem öntött volna el a vér.
Sokat közülük ezen az estén ismertem meg igazán, köztük az én derék Mauricemat, Hesst, a mai személyi titkáromat és sok mást, akik már súlyos sebekkel borítva újra és újra támadásba mentek át, amíg csak állni tudtak a lábukon. Húsz percig tartott ez a pokoli lárma, de akkor már a hétnyolcszáz embert számláló ellenfeleink sokaságát az én nem is egészen ötven emberem kiverte a terembõl és lefelé hajigálta a lépcsõkön. Csak a bal oldali teremsarokban tanúsított egy nagyobb csoport elkeseredett ellenállást. Közben a dobogóm felé eldördült két revolverlövés, mire eszeveszett lövöldözés is kezdõdött.
Szinte repesett az ember lelke örömében a háborús emlékek ilyen nagyszerû felelevenedésén. Hogy ki lõtt, nem lehetett megállapítani, csak azt, hogy e pillanattól kezdve vérzõ fiaimnak dühe még jobban fokozódott, és végre az utolsó zavargókat is kihajigáltak a terembõl.
Közel huszonöt perc telt el. A terem úgy nézett ki, mintha gránát csapott volna belé. Híveim közül sokat be kellett kötözni, másokat el kellett szállítani. De mi maradtunk a helyzet urai. Esser Hermann, aki ezen az estén a gyûlést vezette, kijelentette: "A gyûlést folytatjuk, az elõadót illeti a szó. " És én tovább beszéltem.
Mikor azután már a gyûlést bezártuk, egyszerre csak egy izgatott rendõr hadnagy rontott be, és kezével hadonászva ordította a terembe: "A gyûlést feloszlatom!"
Akaratlanul is mosolyognom kellett ennek a késõ Jánosnak láttán. Jellegzetes rendõrségi fontoskodás. Minél kisebbek, annál nagyobbnak igyekeznek látszani.
Ezen az estén tényleg sokat tanultunk. De ellenfeleink sem felejtették el azt, amit kaptak.
1923 õszéig a "Münchener Post" sem fenyegetõzött többé a proletariátus öklével.