Harcom ADOLF HITLER 12 A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt fejlõdésének kezdete Ha e kötet végén mozgalmunk fejlõdésének elsõ stádiumát ecsetelem és röviden rátérek néhány ezzel összefüggõ kérdésre, ez nem azt jelenti, mintha mozgalmunk szellemi céljairól akarnék értekezést írni. Új mozgalmunk szellemi céljai és feladatai oly hatalmasak, hogy azokat külön kötetben kell tárgyalnom. Éppen ezért a második kötetben fogom a mozgalom programjának alapjait részletesen kifejteni és megkísérelni annak vázolását, hogy mit értünk az "állam" fogalma alatt. Magunkról beszélek, itt azonban arra a sok százezer emberre gondolok, akiknek alapjában véve ugyanaz a kívánságuk, anélkül azonban, hogy kellõképpen kifejezésre tudnak juttatni azt, ami szemük elõtt lebeg. Mindenik, tényleg nagy reformnak az a jellemzõ vonása, hogy kezdetben gyakran csak egy ember küzd érte, ámbár sok millió a híve. Célja gyakran már évszázadok óta százezrek hõ kívánsága, míg végre akad valaki, aki ennek az általános akarásnak szószólójává válik, és mint a régi vágy zászlóvivõje, gyõzelemre juttatja az új eszmét. Azt, hogy sok millió ember szívét a jelenlegi viszonyok lényeges megváltoztatásának vágya tölti el, legjobban az a nagy elégedetlenség bizonyítja, amely az egész világon uralkodik. Ez az elégedetlenség ezerféle módon jut kifejezésre; egyesek kétségbeesnek és elvesztik a reménységüket, másokon utálat, düh és felháborodás vesz erõt, egyesek közömbösek maradnak, mások pedig fellázadnak. Errõl az elégedetlenségrõl tanúskodnak mindazok, akik a nyilvános választásoktól tartózkodnak, valamint azok is, akik a szélsõ baloldali pártok fanatikus vét teszik ki. Fiatal mozgalmunknak ezekre kell támaszkodnia. Mozgalmunknak nem szabad az elégedettek és jóllakottak mozgalmának lennie, hanem a szenvedõket, az elégedetleneket és a szerencsétleneket kell felkarolnia. Nem szabad a néptömeg felszínén mozognia, hanem annak mélyében kell gyökeret vernie. Politikai szempontból 1918-ban az volt a helyzet, hogy a nép két részre szakadt. Az elsõ, éspedig a kisebbik fele, a nemzeti értelmiség rétegébõl állott, és soraiban nem voltak fizikai munkások. Politikai irányzata külsõleg nemzeti jellegû volt, de ez alatt nem értett mást, mint az ún. állami érdekek unalmas és gyenge képviseletét, melyek egyúttal nyilván a dinasztikus érdekekkel voltak azonosak. Eszméit és céljait hiányos és felületes szellemi fegyverekkel igyekezett megvalósítani, ezek azonban megtörtek ellenfelei erõszakosságán. A forradalom egyetlenegy borzasztó csapással leterítette ezt a rövid idõvel elõbb még uralkodó osztályt, amely gyáva remegéssel tûrte a kegyetlen gyõztes által reá rótt megaláztatást. Ezzel szemben állott a másik osztály: a fizikai munkások osztálya. Ez utóbbiak többé-kevésbé radikális marxista mozgalmak köré csoportosultak, és el voltak szánva arra, hogy minden szellemi ellenállást erõszakkal törjenek meg. Ellenségei voltak a nemzeti érdekeknek, és elõsegítették az idegen elnyomatást. Ez az osztály szám szerint többszörösen erõsebb volt, de mindenekelõtt magában foglalta a nemzet ama elemeit is, melyek nélkül a nemzeti újjászületés elképzelhetetlen és lehetetlen. Azzal ui. már 1918-ban is tisztában kellett lennünk, hogy a német nép újjászületése csakis külhatalmi pozíciónk visszanyerése révén lehetséges. Ennek azonban nem a fegyver képezi elõfeltételét mint ahogy polgári "államférfiaink" hangoztatják , hanem csakis akaraterõnk. A német népnek egykor bõven volt fegyvere, és mégsem volt képes szabadságát megvédeni, mert hiányzott nemzeti önfenntartási ösztönének és akaratának ereje. Bámíly kitûnõ legyen is a fegyver, holt és értéktelen tárgy mindaddig, amíg az emberekbõl hiányzik az a szellem, amely mindenkor kész és eltökélt arra, hogy a tömeget vezesse. Németország nem azért vált védtelenné, mert nem voltak fegyverei, hanem mert hiányzott belõle az akarat, hogy létének fegyvereit megõrizze. Ha ma, különösen a baloldali politikusok, arra mernek hivatkozni, hogy fegyvertelenségünk az oka az õ engedékeny és gyönge, valójában azonban hazaáruló külpolitikájuknak, erre csak azt lehet válaszolni: Nem! Ennek éppen az ellenkezõje igaz! Nemzetellenes, gaz politikátokkal fegyvereztetek le bennünket akkor, amikor nemzeti érdekeinket elárultátok! Most pedig azt a látszatot akarjátok kelteni, mintha nyomorult tehetetlenségetek oka a fegyverek hiányában volna. Ez a tételetek is hazugság! A szemrehányás azonban éppen oly mértékben illeti a jobboldali politikusokat is. Csak nyomorult gyávaságuk révén lophatta ki 1918-ban a nemzet kezébõl a fegyvert az uralomra került zsidó banda. Éppen ezért nekik nincs joguk és okuk hideg meggondoltságuk (mondd: "gyávaságuk") kényszereként fegyvertelenségünkre hivatkozni. Egyedül gyávaságuk az okozója mai védtelenségünknek! A német hatalom visszanyerése tehát nem a fegyvergyártástól függ, hanem attól, hogy vajon sikerül-e újra felébresztenünk népünkben azt a szellemet, amely õt a fegyverviselésre képesíti. Ha ez a szellem úrrá lesz népünkön, akaratunk száz utat talál arra, hogy újra visszanyerje fegyvereit! A gyáva embert állig felfegyverezhetjük, mégsem képes védekezni, ha megtámadják. Az õ kezében a legjobb fegyver sem ér annyit, mint a bátor ember kezében a furkósbot. Politikai hatalmunk visszanyerésének kérdése már csak azért is elsõsorban nemzeti önfenntartási ösztönünk újjászületésétõl függ, mert a külpolitika irányzata, valamint az állam erejébe vetett bizalom, a tapasztalat szerint, kevésbé a fegyverek száma után igazodik, mint inkább egy nemzet akár jelen való, akár csak feltételezett erkölcsi ellenállóképessége után. És hogy vajon lehet-e egy néppel szövetkezni, az nem annyira holt fegyverállományától függ, mint inkább lángoló nemzeti akaratától és hõsi, halálmegvetõ elszántságától. Mert szövetséget nem fegyverekkel, hanem emberekkel szokás kötni. Az angol népet pl. addig fogj a a világ értékes szövetségesnek tekinteni, amíg vezetõitõl és népétõl elvárható az az erõkifejtés és szívósság, amely kész a felvett harcot az idõtõl és a hozandó áldozatoktól függetlenül minden áron végigküzdeni és a gyõzelmet kierõszakolni. Emellett nem szükséges, hogy a pillanatnyi felkészültség a többi állam hadikészültségével arányos legyen. Ha megértjük végre, hogy a német nemzet újjászületése politikai létfenntartási akaratának visszanyerésétõl függ, akkor világos az, hogy nem elég, ha azokat az elemeket nyerjük meg mozgalmunk számára, akik már maguk is hazafias érzelmûek, hanem a tudatosan nemzetellenes tömeget is nemzeti érzelmûvé kell tennünk. Fiatal mozgalmunknak, amely a szuverén német állam újjáépítését tûzte ki céljául, teljes erejével azért kell küzdenie, hogy megnyerje a nagy tömeget. Bármennyire is siralmas ún. "nemzeti polgárságunk", és bármily silánynak is lássék hazafiassága, az õ részérõl nem várható komoly ellenállás erõteljes nemzeti bel és külpolitikával szemben. Még ha a német polgárság közismert rövidlátó korlátoltságából kifolyólag akárcsak egykor Bismarckkal szemben, passzív ellenállásra is szánná rá magát, a felszabadulás órájában ekkor sem kell félni attól, hogy közmondásos gyávasága mellett aktív ellenállást fog kifejteni. Másképp áll a helyzet a nemzetközi felfogást valló honfitársaink tömegénél. Nemcsak azért, mert primitív egyszerûségüknél fogva hajlamosak az erõszakra, hanem azért is, mert zsidó vezetõik brutálisabbak és kegyetlenebbek is. Õk éppen úgy meg fognak fojtani minden nemzeti mozgalmat, mint ahogy annak idején gerincét törték a német hadseregnek. Tekintettel arra, hogy a parlamentáris kormányzatú államban érvényre jutó többségük meg fog gátolni mindennemû nemzeti irányú külpolitikát, az sem fogják tûrni, hogy nemzetünk erejének tudatára ébredjen, lehetetlenné fogják tenni, hogy nemzetünk más népekkel szövetséget köthessen. Nemcsak mi tudjuk, hogy gyöngeségünk fõ oka a 15 millió marxista, demokrata, pacifista és centrumpárti tag; hanem a külföld is, mely szövetségkötési képességünket ennek a tehertételnek súlya szerint értékeli. Nem szokás olyan állammal szövetséget kötni, melynek aktív néprétegei legalábbis passzív álláspontot foglalnak el minden határozott irányú külpolitikával szemben. Ehhez járul még az is, hogy a hazaáruló pártok vezetõi már csupán önfenntartási ösztönüknél fogva is ellenséges szemmel fognak kísérni minden nemzeti mozgalmat. Történelmi alapon el sem képzelhetõ, hogy a német nép még egyszer visszanyerje régi hatalmi állását anélkül, hogy le ne számolna azokkal, akik államunk hallatlan méretû összeomlásának okozói voltak. Mert az utókor ítélõszéke elõtt 1918 novembere nem egyszerû árulás, hanem hazaárulás számba fog menni. Németország önállósága tehát népünk öntudatos belsõ egységétõl függ. De tisztán technikai szempontból tekintve, a német szabadság kifelé mindaddig utópia marad, amíg a nagy tömeg nem lép felszabadulásunk eszméjének szolgálatába Katonailag nézve legelsõsorban is minden katonatiszt be fogja látni, hogy a külföld ellen diákcsapatokkal háborút viselni nem lehet, hanem szellemi képességeken kívül erõs ökölre is szükségünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a honvédelem, amely kizárólag az ún. intelligenciaköreire támaszkodik, a nemzet pótolhatatlan kincsét pazarolja el. Pótolhatatlan hiányát érezzük majd késõbb annak, hogy a fiatal német értelmiség 1914 õszén a flandriai síkságon elpusztult. Õ volt a nemzet legértékesebb kincse, és a háború folyamán ezt a veszteséget nem lehetett pótolni. Másrészt a munkásság tömegei nélkül nemcsak hogy nem készülhetünk fel a háborúra, hanem még a technikai elõkészületek sem vihetõk keresztül mindaddig, amíg az egész nép akaratának egyöntetûsége hiányzik. Népünk, amelynek fegyvertelenségét a versaillesi béke árgus szemei ellenõrzik, csak akkor tehet elõkészületeket szabadságának és függetlenségének visszanyerésére, ha megsemmisítjük a hazaárulókat. Ne maradjanak meg azok, akiknek velük született jellemtelensége megengedi, hogy a közmondásos harminc ezüst pénzért bárkit is eláruljanak. Ezekkel, ha kell, hamarosan leszámolunk, viszont legyõzhetetlennek látszik ama milliók serege, akik politikai meggyõzõdésbõl ellenségei a nemzeti újjászületésnek, de csak addig, amíg ellenséges magatartásuk okozóját, a nemzetközi marxista világnézetet, szívébõl és agyából kiirtjuk. Ha tehát hazánk jövõjének kedvezõ alakulása attól függ, vajon sikerül-e megnyernünk népünk széles rétegeit, akkor mozgalmunknak ezt kell legfõbb és legfontosabb feladatának tekintenie. Pillanatnyi sikerekkel nem szabad megelégednünk, hanem cselekvésünket mindig jövõnkre való befolyása szempontjából kell irányítanunk. Már 1919ben tisztában voltunk azzal, hogy mozgalmunk legfõbb célja a nagy tömeg hazafias lelkületének felébresztésében kell látnunk. Taktikailag a következõ követelményeknek kell megfelelnünk. 1. Nem szabad visszariadnunk a legmesszebbmenõ szociális áldozattól sem, ha meg akarjuk nyerni a nagy tömeget hazánk újjászületésének eszméje számára. Bármily messzemenõ gazdasági engedményeket is adunk ma a munkavállalóknak, ezek semmiképpen sem hasonlíthatók az egész nemzetnek ahhoz a nyereségéhez, amelyet a nép széles rétegeinek hazánk számára való megnyerése jelent. Csak a vállalkozóink körében sajnos igen gyakran észlelhetõ rövidlátó esztelenség nem képes felismerni, hogy tartós gazdasági fellendülés és ebbõl kifolyólag gazdasági haszon mindaddig elgondolhatatlan, míg népünk hazafias szolidaritása újra helyre nem áll. Sohasem veszíthettük volna el a háborút, ha a német szakszervezetek a háború folyamán a munkásság érdekeit a végsõkig képviselték volna, ha a jutalék sóvár vállalkozókat akár sztrájk révén is kényszerítették volna arra, hogy teljesítsék az általuk képviselt munkásság követeléseit, ezzel egyidejûleg pedig a honvédelem érdekei tekintetében is éppen olyan fanatikusan nyilatkoztak volna meg német voltuk mellett, és fenntartás nélkül megadták volna hazájuknak azt, ami azt megilleti. A háború megnyerésének óriási jelentõségével szemben még a legmesszebbmenõ gazdasági engedmények is nevetségesek lettek volna. Mozgalmunknak, amely újra vissza akarja vezetni a német munkást a német nép táborába, tisztában kell lennie azzal, hogy a gazdasági áldozatok e kérdés tekintetében mindaddig nem játszanak szerepet, amíg hazánk gazdasági létét és függetlenségét nem veszélyeztetik. 2. Csakis a szociális életszínvonal emelésével lehetséges a tömegek hazafias nevelése, csak így teremthetõk meg azok az elõfeltételek, amelyek az egyes embert arra képesítik, hogy kivegye részét a nemzet kulturális javaiból. 3. Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem vihetõ keresztül a nagy tömeg nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes. 4. A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja. A nagy tömeg csak alkotó része a természetnek, és nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei merõben ellentétesek. A természet ui. azt kívánja, hogy az erõsebb gyõzedelmeskedjék, és a gyengébb elpusztuljon, vagy pedig feltétel nélkül adja meg magát. A nagy tömeg nacionalizálása csak akkor sikerülhet, ha népünk lelkiségéért folytatott pozitív harcunk mellett népünk nemzetközi megrontóit kiirtjuk. 5. Ha meg akarjuk szabadítani a német népet felfogásával eredetileg meg nem egyezõ mai tulajdonságaitól és rossz oldalaitól, akkor meg kell szabadítanunk õt e tulajdonságok okozóitól is. A faji probléma és ezzel kapcsolatosan a zsidókérdés világos felismerése nélkül a német nép többé sohasem lesz képes naggyá lenni. A faji kérdés a világtörténelemnek és az emberi kultúrának is kulcsa. Azok a népek, amelyek nem képesek többé fajuk tisztaságát fenntartani, minden cselekvésükben elvesztik lelki egységüket. 6. A jelenleg nemzetközi táborban álló népünk nem jelenti a jogos érdekek képviseletérõl való lemondást. Egyes rendek és hivatások egymással ellentétes érdekei még nem jelentenek osztályharcot; ezek csak gazdasági életünk természetes folyományai. A hivatás szerinti tagozódás semmiképpen sem áll ellentétben a népközösséggel, mert az utóbbi a nép egységét biztosítja mindazokban a kérdésekben, amelyek az egész népre vonatkoznak. Az osztállyá tömörült rendeknek a népközösségbe vagy az államalakulatba való bekapcsolása nem jelenti a magasabb osztályok lefokozását, hanem az alacsonyabb osztályok színvonalának emelését. Olyan mozgalomnak, amely a német munkást becsületes módon vissza akarja adni nemzetének, és ki akarja szakítani a nemzetközi õrületbõl, annak a legélesebben kell szembefordulnia különösen a vállalkozó körökben uralkodó ama felfogással, amely a népközösség alatt a munkavállalónak a munkaadóval szembeni ellenállást nem tûrõ gazdasági kiszolgáltatását érti, és amely a legjogosabb gazdasági létérdek biztosításának kísérletében sem lát egyebet, mint a munkavállaló támadását a népközösség ellen. Ennek a felfogásnak a képviselete semmi egyéb, mint tudatos hazugság hangoztatása; a népközösség elve nemcsak az egyik oldal felé, hanem a másik felé is kötelességeket ró az érdekeltekre. Amennyire a munkás vétkezik a valódi népközösség gondolata ellen, ha tekintet nélkül a nemzetgazdaság egyetemes érdekeire és fennállásának szükségességére, pusztán saját hatalmára támaszkodva zsaroló követelményeket támaszt, éppen annyira vétkezik a vállalkozó is a közösség ellen, ha a nemzeti munkaerõt embertelen és kizsákmányoló módon folytatott üzemvezetéssel kihasználja, csak azért, hogy a munkások verejtékébõl milliókat harácsoljon magának össze. Az ilyen munkaadónak nincs joga ahhoz, hogy magát nemzetinek nevezze, nincs joga ahhoz, hogy népközösségrõl beszéljen. Az ilyen munkaadó önzõ senkiházi, aki a szociális elégedetlenség megteremtésével késõbbi harcokat idéz elõ, amely harcok viszont mindig csak ártanak a nemzetnek. Az a tartalék, amelybõl a mi fiatal mozgalmunknak híveit kell toboroznia, elsõsorban tehát a munkásság nagy tömege lesz. Ezt kell mindenekelõtt a nemzetköziség béklyóitól megszabadítani, szociális bajaitól megmenteni, kulturális elesettségébõl felemelni, hogy azután, mint zárt, értékes nemzeti érzésû és nemzeti szándékú tényezõt vissza lehessen adni a népközösségnek. Azokat, akik a nemzeti érzésû értelmiség körében szívük egész melegével viseltetnek népünk és annak jövõje iránt, azokat, akik felismerik e tömegek lelkének megnyeréséért folytatott harcunk jelentõségét, mozgalmunk soraiban, mint annak értékes szellemi gerincét, a legszívesebben fogadjuk. Szándékunk azonban nem az, hogy az amúgy is hazafias érzelmû osztályok táborát átalakítsuk, hanem hogy megnyerjük a nemzetellenes elemeket. Ez a szempont mértékadó a mozgalom taktikájára nézve is. 7. Ennek az egyirányú, de éppen ezért világos állásfoglalásnak a mozgalom propagandájában is kifejezésre kell jutnia. Ha kellõ hatást akarunk elérni, propagandánkat is kizárólag egy irányba kell folytatnunk, mert máskülönben a két tábor szellemi elõképzettségének különbözõ volta folytán vagy nem érti meg az egyik, vagy pedig annyira természetesnek és ennélfogva unalmasnak találja a másik oldal, hogy egyszerûen elveti. A szociáldemokrácia és az egész marxista mozgalom hódító ereje nagyrészt hallgató közönségének egységében és egyoldalúságában rejlett. Minél korlátoltabb és bárgyúbb volt látszólag gondolatmenete, annál könnyebben fogta fel és emésztette meg az a tömeg, mivel az elõadott dolgok megfeleltek szellemi színvonalának. Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerû és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelõen kell beállítani, helyes voltának egyetlen zsinórmértéke pedig a hatásos siker. Fiatal mozgalmunk gyakorlati munkájában azok a gondolatok szolgáltak mintaképül, amelyeket már a háborús propagandával kapcsolatban elõzõleg megemlítettem. Azt, hogy ez mennyire helyes volt, legjobban sikerünk bizonyítja. 8. A politikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat valamely uralkodó hatalom befolyása és felvilágosító munkája révén, hanem kizárólag a hatalom megszerzése által. Minden világrengetõ eszmének nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy biztosítsa önmaga számára azt az eszközt, mely célkitûzéseinek keresztülvitelét lehetõvé teszi. Az ilyen vállalkozás jogos vagy jogtalan voltának egyetlen földi bírája a siker. Siker alatt azonban nem a politikai hatalom puszta megszerzését értjük ahogy az 1918-ban történt, hanem annak áldásos hatását is a nép életére. Az államcsíny tehát még nem tekinthetõ sikerültnek akkor mint azt felületes államügyészek gondolják , ha a forradalmárok az államhatalmat kezükbe kerítették, hanem csak akkor, ha a forradalmi tevékenység alapját képezõ szándék megvalósítása a nemzet javát inkább szolgálja, mint az õt megelõzõ kormányforma. Amit a "német forradalom"-nak nevezett 1918. évi lázadásról nem lehet elmondani. Ha a gyakorlati reformok keresztülvitele vezérli a politikai hatalomért küzdõ mozgalmat, akkor annak elejétõl fogva érezni kell, hogy a nagy tömeg érdekéért küzd, tehát nem irodalmi kaszinó, sem pedig nyárspolgárok kocsmai asztaltársasága. 9. Az új mozgalom lényegébõl és belsõ szervezetébõl kifolyólag ellensége a parlamentnek. Elveti tehát a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában éppen úgy, mint saját bensõ szervezetében. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennélfogva a legnagyobb felelõsséggel is jár. Ennek az elvnek gyakorlati következménye a mozgalomra nézve a következõ. A szervezet helyi csoportjának elnökét a közvetlenül felette álló vezér nevezi ki, és õ a csoport felelõs vezetõje. Minden bizottság az õ véleményezõ szerve, alárendeltje, nem pedig megfordítva. Szavazóbizottságok nincsenek, hanem csak bizonyos munkakörrel bíró bizottságok, úgyhogy az õ vállán nyugszik az egész felelõsség. Ugyanez az elv érvényesül a magasabb szervezeti egységekben, így a járási, körzeti és kerületi egységekben is. A vezetõ mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, csak az egész párt vezérét választja az egyesülési jogszabályokra való tekintettel a közgyûlés. Õ azután kizárólagos, felelõs irányítója az egész mozgalomnak. A mozgalom tagjainak jogában áll õt az új választás fóruma elõtt felelõsségre vonni és hivatalától megfosztani, ha vétett a mozgalom alapelvei ellen vagy pedig annak érdekeit rosszul képviselte. Az õ helyébe lép az új, tehetségesebb vezér, akinek ugyanolyan nagy a tekintélye és felelõssége. A mozgalomnak egyik legfõbb feladata, hogy ezt az elvet nemcsak keretein belül, hanem az egész államban vezérelvvé tegye. Aki vezér akar lenni, annak a legnagyobb és feltétlen tekintély mellett a végsõ és legsúlyosabb felelõsséget is vállalnia kell. Ha erre nem képes vagy túl gyáva ahhoz, hogy cselekvésének következményeit viselje, akkor nem való vezérnek. Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség szavazati jogának terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik. 10. A mozgalom politikai munkájának keretén kívülálló vagy alapvetõ jelentõsége folytán ránézve érdektelen kérdésekkel nem foglalkozik. Nem feladata a vallási reformáció, hanem népünk politikai újjászervezése. A két fõ vallásfelekezetben népünk létének egyenlõ értékû támaszát látja. Ezért küzd ama pártok ellen, amelyek népünk vallásos és erkölcsi alapját pártcélok eszközévé alacsonyítják le. Mozgalmunk végcélját nem abban látja, hogy megdõlt államformát újra helyreállítson vagy pedig egy másik államforma ellen küzdjön, hanem hogy megteremtse azt az alapot, amely nélkül nem maradhat fenn sem köztársaság, sem pedig monarchia. Nem az a hivatása, hogy helyreállítsa a monarchiát, sem pedig az, hogy megszilárdítsa a köztársaságot, hanem az, hogy megteremtse az új német államot. 11. Mozgalmunk belsõ szervezetét a célszerûség, nem pedig alapelvek határozzák meg. Nem az a legjobb szervezet, amely a mozgalom vezetõsége és egyes tagjai közé a legnagyobb, hanem a lehetõ legkisebb közvetítõ apparátust iktatja. Mert a szervezet feladata az, hogy közvetítse az emberek sokasága számára az egyéniség agyában megfogalmazott eszmét és ellenõrizze annak valóra váltását. A szervezet maga tehát nem egyéb, mint elkerülhetetlen eszköz. A legjobb esetben egy cél elérésének eszköze, legrosszabb esetben pedig öncél. Minthogy a világon a gépies természetû emberek száma nagyobb, mint a nagy eszméket szülõ embereké, azért könnyebben alakulnak ki a szervezetek, mint az eszmék. A megvalósulásra törekvõ és rendesen újító jelleggel bíró eszme útja nagy vonásokban a következõ. Valamely zseniális gondolat egy ember agyában megszületik, aki viszont hivatva érzi magát arra, hogy gondolatait az emberiség közkincsévé tegye. Szóban hirdeti nézetét és lassanként szert tesz egy szûkebb körû hallgatóságra. Az egyéni elgondolásoknak a környezetre irányzott ilyen közvetlen és személyes átültetése az eszme terjesztésének legideálisabb és legtermészetesebb eszköze. Minthogy azonban az új tan híveinek száma állandóan gyarapszik, lassan lehetetlenné válik, hogy az eszme hordozója továbbra is személyesen hasson híveinek nagy tömegére és egyedül vezesse õket. Ezzel az ideális állapot megszûnik, és helyébe a szervezkedés szükségszerûsége lép. Lassanként kisebb helyi csoportok keletkeznek és ezek a politikai mozgalom keretén belül a késõbbi szervezet csírasejtjeit alkotják. Az elsõ szervezeti sejtek alapításánál mindig tekintettel kell lennünk arra, hogy az eszme eredeti kiindulópontjának jelentõségét ne csak megõrizzük, hanem azt lényegesen fokozzuk is. A mozgalom kiindulópontjának eszményi, erkölcsi és tényleges nagyságát annál inkább kell fokoznunk, minél inkább szükségessé válik a mozgalom egyre több sejtjének szervezeti egységekbe csoportosítása. E megfontolásokból mozgalmunk bensõ felépítésére a következõ elvek adódtak. a) Egész munkánk egyelõre egyetlenegy helyen összpontosult, Münchenben. Ahhoz, hogy mozgalmunk és vezetõi közismertté válhassanak, mindenekelõtt egyetlen helységben kellett megrendítenünk a marxista tan legyõzhetetlenségébe vetett hitet, és be kellett bizonyítanunk a vele merõben ellentétes mozgalom létjogosultságát. b) Helyi csoportok alapítása csak akkor történhet, amikor a müncheni központ vezetõségének tekintélye már általános és feltétlen elismerésnek örvend. c) Kerületi, járási és országos szövetségek csak akkor alapítandók, ha a központ tekintélyének feltétlen elismerése biztosnak látszik. Szervezetek alapítása még attól is függ, hogy vajon van-e vezetõ szerepre alkalmas egyéniség. E kérdésben kétféle úton haladhatunk. a) Ha a mozgalomnak megvannak a vezetõségre hivatott egyének kiképzéséhez szükséges anyagi eszközei, az ily módon nyert egyéneket tervszerûen, a taktikai és egyéb célszerûségi szempontok szerint szolgálatba állítjuk. Ez a könnyebb és gyorsabb út, ehhez azonban nagy pénzösszegre van szükség, mivel csak fizetett vezetõk tudnak a mozgalom érdekében teljes odaadással dolgozni. b) A mozgalom pénz híján nem képes hivatalos vezetõket alkalmazni, hanem egyelõre tiszteletbeli vezetõkkel kénytelen beérni. Ez az út lassúbb és nehezebb út. Így esetleg jelentékeny területek parlagon hevernek mindaddig, míg híveinek sorából ki nem válik az az egyéniség, aki képes személyét a vezetõség rendelkezésére bocsátani, az említett területeken a mozgalmat megszervezni és vezetõi. Közben elõfordulhat, hogy egyes vidékeken senki sem akad, míg másutt két, sõt három egyenlõ képességû vezetõ is adódik. A fejlõdésnek ez a nehézsége igen nagy, és csak évek múlva gyõzhetõ le. A szervezeti alakulatok alapításának elõfeltétele azonban mindig az, vajon van-e megfelelõ vezetõ egyéniség. A politikai szervezet vezetõk nélkül éppen olyan értéktelen, mint a hadsereg szervezett alakulatai tisztek nélkül. 12. A mozgalom jövõje híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdetõ és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ. Téves az a hit, hogy a mozgalom megerõsödik, ha más hasonló célú mozgalommal egyesül. Az ilyen növekedés természetesen növeli látszólagos nagyságát, és a felületes szemlélõ szemében hatalmát is, ezzel azonban valójában csak a késõbb mindinkább érvényre jutó gyengeségének magvát veti el. Bármennyire is hangoztatják, tényleg azonban kizárt dolog, hogy két mozgalom teljesen hasonló legyen, különben nem léteznék két mozgalom, csak egy. Bármily jelentéktelennek is látszódjon a különbség, tény az, hogy megvan, még akkor is, ha csak a vezetõk különbözõ képességében rejlik is ez az eltérés. A természetes fejlõdésnek azonban nem az a törvénye, hogy két különbözõ alakulat egyesüljön, hanem hogy az erõsebb gyõzzön és erejét e küzdelem folytán fokozza. Két hasonnemû politikai pártszervezet egyesülése pillanatnyi elõnnyel járhat ugyan, az ilyen módon nyert elõny azonban késõbb belsõ gyengeségének lehet okozója. A mozgalom nagyságát kizárólag belsõ erejének szabad fejlõdése és az összes versenytársain aratott gyõzelméig állandóan fokozódó ereje biztosítja. Sõt joggal állíthatjuk azt, hogy ereje és ebbõl eredõ létjogosultsága csak addig nõ, míg léte elõfeltételeinek a küzdelem elveit tekinti. Abban a pillanatban túllépte erejének legnagyobb fokát, amelyben a végsõ gyõzelem az õ oldalára szegõdik. Egy minden nagy eszmét megtestesítõ hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, amely jogos voltának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerõ módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyõzhetetlen, és az üldözés csak erõsíteni fogja. A kereszténység nagysága sem abban állott, hogy az antik világ hasonnemû bölcseleti irányzatával egyezkedni törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében. 13. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktõl nem szabad félniük, tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre. Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak. A mozgalom híveinek és tágabb értelemben az egész népnek figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a zsidó újságok mindig hazudnak, és hogyha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplezzenek. Az a legjobb barátunk, akit leginkább ócsárolnak, és az áll hozzánk legközelebb, akit halálos gyûlöletükkel sújtanak. Ha ezek az elvek híveink húsává és vérévé válnak, mozgalmunk megrendíthetetlenné és legyõzhetetlenné válik. 14. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni, hogy minden emberi érték a személyi értékben rejlik. Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amily kevéssé pótolható a hírneves mûvész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költõt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért. A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az állammûvészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fûzõdnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belõlünk ama roppant nagy erõ, amely a nagy emberekbõl árad. Ezzel a zsidó van legjobban tisztában. Õ gondoskodik leginkább arról, hogy fajtájának kimagasló egyéniségeit, akiknek nagysága rendszerint az emberiségnek és a kultúrának feldúlásában rejlik, istenítsék. Csak más népek nagy szellemeinek tiszteletét igyekszik emberhez nem méltó "személyi kultusznak" bélyegezni. Mozgalmunk keletkezésének elsõ idejében semmi sem volt hátrányosabb ránk nézve, mint az a körülmény, hogy nevünk teljesen ismeretlen volt; már ez is kétségessé tette sikerünket. Igen nehéz volt eleinte amikor csak 6, 7 és 8 ember hallgatta a szónok beszédét e kis körben felébreszteni és ébren tartani a mozgalmunk jövõjébe vetett hitet. Képzeljük el a helyzetet, hogy hathét férfiú, csupa névtelen, szegény ördög, azzal a szándékkal szövetkezik, hogy megindítsa azt a mozgalmat, amely majdan a Német Birodalom hatalmának és dicsõségének helyreállítására lesz hivatott. Akkoriban boldogok lettünk volna, ha ránk támadt vagy legalábbis kinevetett volna valaki. Nyomasztó volt különösen az én számomra, hogy mozgalmunkat kívülünk a világon senki sem ismerte. Amikor e férfiak körébe léptem, még szó sem lehetett arról, hogy valaha párt vagy mozgalom fog körünkbõl kialakulni. Elsõ találkozásunk alkalmával nyert benyomásomról már másutt megemlékeztem. A rákövetkezõ hetek folyamán alkalmam volt az egyenlõre lehetetlennek látszó ún. "pártot" közelebbrõl tanulmányom tárgyává tenni. Az ily módon nyert kép, tudja isten, valahogy nagyon is nyomasztóan hatott. A szó legszorosabb értelmében egyáltalán semmivel sem rendelkeztünk a párt nevén kívül. A párt bizottsága jelentette egyúttal tagjaink összességét is, ez pedig egyelõre nem volt egyéb, mint ami ellen tulajdonképpen küzdeni akartunk: miniatûr parlament. Nálunk is a szavazati többség elve uralkodott. Míg a nagy parlamentek legalább nagy problémák felett kiabálták rekedtre torkukat, addig e kis körben véget nem érõ vita tárgyát képezte már az is, ha válaszolnunk kellett egy véletlenül hozzánk tévedt levélre. A nyilvánosság természetesen minderrõl egyáltalán semmit sem tudott. Münchenben néhány tagnak és ismerõseiknek kivételével még a párt nevét sem ismerték. Szerdánként egy müncheni kávéházban tartottuk bizottsági üléseinket, és hetenként egyszer vitaestet rendeztünk. Mivel a mozgalom tagjainak létszámát egyelõre a bizottság képviselte, a jelenlevõk mindig ugyanazok voltak. Körünket tehát ki kellett tágítanunk és új híveket kellett toboroznunk, mindenekelõtt azonban arra kellett törekednünk, hogy mozgalmunk nevét bármi módon ismertté tegyük. Eljárásunk a következõ volt. Havonta, késõbb hetenként igyekeztünk "gyûlést" egybehívni. Meghívóinkat írógéppel, részben pedig kézzel írtuk, és eleinte személyesen osztottuk szét azokat. Mindegyikünk ismerõseihez fordult, hogy egyiket-másikat rábírja, vegyen részt gyûléseinken. Fáradozásunk eredménye lesújtó volt. Emlékszem arra, hogy egyszer jómagam is majdnem 80 ilyen meghívót osztottam szét. Feszültséggel vártuk a tömeget, amelynek jönnie kellett volna. Egyórai késéssel végre meg kellett nyitnia az "elnök"-nek a "gyûlést". Újra csak heten voltunk, a hét régi harcos. A meghívókat idõvel egy müncheni papírkereskedésben géppel írattuk és sokszorosíttattuk. Ennek az lett az eredménye, hogy a rákövetkezõ gyûléseken néhány hallgatóval több jelent meg. Létszámunk 11-rõl 13-ra, majd 17-re, 23-ra és 34-re emelkedett. Körünkben gyûjtött apró pénzösszegek révén magunk hoztuk össze az összeget, melyre szükségünk volt, hogy végre az akkori független "Münchener Beobachter"-ben nyilvános gyûlést hívjunk össze. Az eredmény ez alkalommal tényleg bámulatos volt. Gyûlésünk színhelye a müncheni Hofbräuhaus pincéje volt (össze ne tévesszük a Hofbräuhaus dísztermével), egy kis terem, mely kb. 130 személynek nyújtott helyet. Nekem úgy rémlett, mintha ez a helyiség óriási terem volna, és mindnyájan aggódtunk, vajon sikerül-e a nevezetes estén ezt a "hatalmas" helyiséget emberekkel betölteni. Hét órakor 111 személy volt jelen, és erre megnyitottuk a gyûlést. Egy müncheni tanár volt a fõelõadó, és nekem kellett utána elõször életemben nyilvános beszédet tartanom. A különben bizonyára tisztes úrnak az volt a meggyõzõdése, hogy én ugyan sok mindenhez értek, de a szónoklásról fogalmam sincs. E véleményét késõbb sem változtatta meg. Hála Istennek, nem volt teljesen igaza. Ezen az úgyszólván elsõ nyilvános gyûlésünkön húszpercnyi beszédidõm volt. Fél óra hosszat beszéltem, és ezalatt bebizonyosodott az, amit azelõtt öntudatlan éreztem is: tudtam beszélni! Egy fél óra alatt felvillanyoztam a kis terem hallgatóságát, amelynek lelkesedése abban nyilvánult meg, hogy a jelenlévõk áldozatkészségére irányított felhívásom eredményeként 300 márkát gyûjtöttem össze. Ez nagy gondtól szabadított meg bennünket. Anyagi ínségünk ez idõben oly nagy volt, hogy még arra sem voltunk képesek, hogy nyomtatásban jelentessük meg a mozgalom irányelveit, még kevésbé pedig, hogy röpiratokat nyomtassunk. Most legalább volt anyagi alapunk, amelybõl a legfontosabb és legszükségesebb kiadásokat fedezhettük. Más tekintetben is fontos volt elsõ gyûlésünk sikere. Ez alkalommal vettem fel néhány fiatal, új munkaerõt a bizottságba. Katonakoromban sok hû bajtárssal ismerkedtem meg, és ezeket most rábeszéltem, hogy csatlakozzanak mozgalmunkhoz. Csupa tetterõs fiatalemberrõl volt szó, akik hozzászoktak az engedelmességhez, és a szolgálati évek folyamán szerzett tapasztalataikból tudták, hogy semmi sem lehetetlen, és hogy mindent el lehet érni, csak erõsen akarni kell! Hogy mily szükségünk volt fiatal erõkre, azt már rövid néhány hét múlva alkalmam volt megállapítani. A párt akkori elnöke, Harrer, tulajdonképpen újságíró volt, és mint ilyen, széleskörû ismeretséggel rendelkezett. Mint pártvezetõnek, sok hátránya származott abból, hogy nem volt tömegszónok. Bármily pontos és lelkiismeretes is volt munkája, hiányzott belõle talán éppen szónoki tehetségének hiánya folytán a kellõ lendület. Drexler, a müncheni helyi csoport elnöke, egyszerû munkás volt, és ugyancsak közepes szónoki tehetséggel rendelkezett. Nem szolgált a hadseregben, a háború alatt sem volt katona, úgyhogy amúgy is gyönge és bizonytalan természetének az ilyen iskolázottsága is hiányzott. Márpedig egyedül ez képes bizonytalan és puha természetû emberekbõl férfiakat faragni. Így tehát egyikük sem volt olyan fából faragva, hogy képes lett volna szívében hordozni a mozgalom gyõzelmének fanatikus hitét, és ha kell, könyörtelenül elhárítani minden akadályt, mely az új eszme diadalának útjában állott. Ehhez csak olyan természetû emberek voltak alkalmasak, akik testestül-lelkestül magukévá tették ama katonai erényeket, melyek legjobban az agár gyorsaságával, a cserzett bõr szívósságával és az acél keménységével jellemezhetõk. Jómagam akkor még katona voltam. Külsõm és belsõm a hat esztendõ alatt keményre csiszolódott, úgyhogy ebbe a körbe egyelõre semmiképp sem illettem. Ismeretlen volt elõttem a szólásmód, hogy "ez lehetetlen, az nem megy, ez igen veszélyes, amazt meg nem merem megtenni. . . " Helyzetünk pedig igen veszélyes volt. 1920 táján Németországban majdnem mindenütt merõ lehetetlenség volt olyan nemzeti irányú gyûlés tartása, amely a tömeghez fordult és nyilvános meghíváshoz folyamodott. Az ilyen gyûlés résztvevõit véres fejjel kergették szét a munkások. Hiszen mi sem volt ennél könnyebb. A legnagyobb ún. "polgári" tömeggyûlés is kereket oldott egynéhány kommunista elõl, akárcsak a nyúl a kutya elõl. Amily kevéssé vettek tudomást a vörösök az effajta polgári kaszinókról, amelyeknek belsõ ártatlanságáról õk még ább meg voltak gyõzõdve, mint azok tagjai, annál inkább el voltak tökélve arra, hogy feltétlenül tönkretegyék ama mozgalmat, amely számukra veszélyesnek látott. Erre leghatásosabb eszközük mindig a terror és az önkény volt. A legsúlyosabban azt a mozgalmat kellett gyûlöletüknek sújtani, amely céljául eddig kizárólag nemzetközi marxista zsidó pártok szolgálatában álló nagy tömegek megnyerését tûzte ki. Már maga a név: "Német Munkáspárt" is izgatta azt. Így tehát tisztában voltunk azzal, hogy mihelyt arra alkalom nyílik, megkezdõdik a leszámolás a gyõzelemtõl ittas marxista felhajtókkal. Mozgalmunk szerény köre bizonyos fokig tényleg félt is ettõl a küzdelemtõl. Lehetõleg kerülni akarta a nyilvános szereplést, mert félt az esetleges vereségtõl. Lelki szemeivel elõre látta , hogy az elsõ nagygyûlést ellenfeleink szétzavarják, és a mozgalom ezzel talán örökre véget ér. Igen nehéz volt álláspontom érvényre juttatása, ti. , hogy e küzdelem elõl nem szabad kitérnünk, hanem ellenkezõleg, siettetnünk kell azt. Éppen ezért szükségünk van ama fegyverekre, amelyek bennünket az önkény ellen megvédeni képesek. A terror nem törhetõ meg szellemi fegyverekkel, hanem csakis terrorral. Elsõ gyûlésünk eredménye megszilárdította helyzetemet. Megjött a bátorságunk ahhoz, hogy egy második, még valamivel nagyobb gyûlést hívjunk össze. Kb. 1919 októberében tartottuk második nagygyûlésünket az "Eberlbräu" pincéjében. Témánk "Breszt-Litovszk és Versailles" volt. Jómagam majdnem egy egész óráig beszéltem, és sikerem még nagyobb volt, mint az elsõ alkalommal. A jelenlevõk száma 130-nál több volt. Egy megzavarási kísérletet bajtársaim csírájában azonnal elfojtottak. A nyugtalankodók véres fejjel repültek le a lépcsõkön. Két hét múlva ugyanabban a teremben gyûléseztünk. A látogatók száma 170-re emelkedett, úgyhogy a terem majdnem megtelt. Újra én tartottam a beszédet, és sikerem még nagyobb volt. Ezek után nagyobb termet követeltem. Végre találtunk egyet a város másik végén, a Dachauer Strassei "Deutsches Reich"-ban. Az új helyiségben tartott elsõ gyûlésünkön kevesebb volt a látogató, mint az elõzõ gyûlésen: mindössze 140. A bizottság újra reményét kezdte veszteni, és az örökös kételkedõk azt hitték, hogy a látogatók számának csökkenését gyûlésünk gyakori ismétlése okozza. Az efölötti heves vita folyamán az volt az álláspontom, hogy a 700000 lakosú városnak nem egy gyûlést kell elbírnia kéthetenként, hanem hetenként tízet, hogy a jelenlegi utunk a helyes út, és hogy kellõ kitartás mellett biztos a siker. 1919 20 telén általában csak azért küzdöttünk, hogy megerõsítsük a fiatal mozgalom erejébe vetett hitet, és hogy azt ama fanatizmusig fokozzuk, amely ha kell, hegyeket képes megmozgatni. Az új teremben tartott második gyûlésünk bebizonyította, hogy igazam volt. 200-nál több volt a jelenlévõk száma; erkölcsi és anyagi sikerünk pedig fölülmúlt minden várakozást. Azonnal egy újabb gyûlés összehívását siettettem. Két hét múlva 270 fõnyi hallgatóságunk volt. Újabb két hét múlva, hetedszer hívtuk össze a fiatal mozgalom híveit és barátait, és a teremben alig volt helye a 400 fõnyi embertömegnek. Ez idõ tájt építettük ki belsõleg a fiatal mozgalmat. Ezzel kapcsolatban gyakran heves vita támadt kis körünkben. Sokan mint még ma is helytelennek találtak azt, hogy a mozgalmat pártnak nevezzük. E felfogás számomra csak az illetõk gyakorlati érzéke hiányának és kishitûségének bizonyítéka volt. Mindig akadtak és még ma is akadnak emberek, akik nem tudják megkülönböztetni a külsõséget a lényegtõl, és akik egy mozgalmat annál inkább becsülnek, minél fantasztikusabb annak neve, miközben legszívesebben õsapáink szókincsét veszik igénybe. Akkoriban nehéz volt megértetni az emberekkel, hogy a mozgalomnak mindaddig pártnak kell maradnia, amíg eszméit nem juttatja gyõzelemre, tehát nem érte el célját, tekintet nélkül arra, hogy milyen nevet visel. Aki egy merész eszmét embertársai érdekében valóra akar váltani, annak mindenekelõtt a szándékát támogatni hajlandó híveket kell toboroznia. E nézet képviselõinek és e szándék hirdetõinek pártot kell alapítaniuk, még akkor is, ha csak az a cél, hogy tönkretegyék a meglevõ pártokat, és ezzel megszüntessék a nemzet erejének szétforgácsolódását mindaddig, míg el nem érik céljukat. Szavakkal játszik, szélmalomharcot folytat és vajmi csekély tényleges sikert ér el az a nehézkes elméleti szakember, aki azt hiszi, hogy egy fiatal pártmozgalom nevének megváltoztatásával annak pártjellegét is megváltoztatja. Ellenkezõleg! Az õsgermán kifejezésekkel történõ dobálózásnak semmi köze sincs a népi felfogáshoz, már csupán azért sem, mert egyrészt nem illik korunkhoz, másrészt pedig nincsen konkrét értelme, hanem csak arra vezethet, hogy a mozgalom jelentõségét egyesek külsõ szókincsében fogják keresni. Általában már annak idején és késõbb is intettem mindenkit, hogy óvakodjék ama népi vándordiákoktól, akiknek a pozitív munkáról fogalmuk sincs, ezzel szemben azonban annál beképzeltebbek. Fiatal mozgalmunknak ügyelnie kellett és még ma is ügyelnie kell arra, hogy távol tartsa magától mindazokat, akik azzal az ajánlólevéllel jönnek, hogy már harminc, sõt negyven éve küzdenek egy ún. eszméért anélkül, hogy bármi eredményt is elértek volna, sõt még arra sem voltak képesek, hogy az ellentétes felfogás gyõzelmét megakadályozzák. Ezek a negyvenéves tevékenység folyamán eléggé bebizonyították tehetetlenségüket. Egyébként pedig ezek az emberek csak a legritkább esetben csatlakoznak az új mozgalomhoz azért, hogy az eszmét, az új tant szolgálják. Ehelyett a legtöbbször azért, hogy annak védõszárnyai alatt ismét szerencsétlenné tegyék az emberiséget saját eszméik által. Jellemzõ ezekre az alakokra, hogy folytonosan õsgermán hõsiességrõl, õsidõkrõl, kõtáblákról, dárdáról és pajzsról áradoznak, a valóságban pedig az elképzelhetõ leggyávább emberek. Mert ugyanazok, akik õsnémet utánzatú bádogkardokkal hadonásznak, és bikaszarvú, kikészített medvebõrt öltenek szakállas fejükre, a jelenben csak szellemi fegyverekkel hajlandók harcolni, és minden gumibotos kommunista elõl megfutamodnak. Saját "hõsiességük" nemigen fogja az utókort új hõsköltemény megírására serkenteni. Nagyon jól megismertem ezeket az embereket. A nagy tömegre nevetségesen hatnak, és a zsidóságnak minden oka megvan arra, hogy kímélje, sõt az eljövendõ német állam elõharcosainak tüntesse fel ezeket a népi komédiásokat. Emellett hihetetlenül beképzeltek ezek az emberek tehetetlenségük kétségtelen bizonyítékai dacára , mindenhez jobban értenek, s a legnagyobb gyötrelmet jelentik az egyenes, becsületes harcosok számára, akik nemcsak a múlt hõsiességét tisztelik, hanem maguk is hasonló hõsiességgel akarják az utókor megbecsülését kiérdemelni. Nehéz annak megállapítása is, hogy ezek közül az emberek közül kik cselekszenek egyéni butaságból és tehetségtelenségbõl, és kik bizonyos meghatározott céllal. Különösen az õsgermán alapokon mûködõ ún. vallási reformátorokkal szemben volt mindig az az érzésem, hogy talán bizony azok a hatalmasságok küldték nyakunkra õket, akik nem óhajtják népünk feltámadását. Hiszen mûködésük azt eredményezi, hogy a népet eltereli a közös ellenség, a zsidó elleni közös harctól, hogy ehelyett a népi erõket esztelen és áldatlan vallási villongások közepette forgácsolják szét. Éppen ezért is szükséges a mozgalom számára a feltétlen tekintélyen alapuló erõs központi hatalom. Csak az biztosíthatja az ilyen elemek káros mûködésének a megakadályozását. Természetesen e felfogás eredményeként a most jellemzett népi Ahasvérusok (a bibliai perzsa király, Ahasvérus követõi) közül nem egy lett ádáz ellensége az egységesen, fegyelmezetten irányított és vezetett mozgalmunknak. Gyûlölik mozgalmunkban azt a hatalmat, amely esztelenségüknek korlátot emel. Gyalázat az, hogy manapság oly sokan választják a "népi" szót cégérüknek, és hogy e fogalomról mindenkinek megvan a maga önálló nézete. Egy ismert bajorországi professzor, szellemi fegyverekkel hadakozó és a Berlin elleni eszmei hadjáratáról híres harcos pl. a népi és monarchista fogalmak azonosságát hirdeti. A nagy tudós természetesen eddig adós maradt azzal, hogy a mi egykori német monarchiánk és a mai népi felfogásunk azonosságát közelebbrõl megvilágítsa. Félek, hogy ez ennek az úrnak nehezen is sikerülne, mert alig lehetne népellenesebbet elképzelni, mint a legtöbb német monarchisztikus államalakulatot. Ha nem így lenne, akkor nem tûntek volna el, mint a tavaszi hó, sõt az õ eltûnésük egyben a népi gondolat tarthatatlanságának lenne a legjobb bizonyítéka. 1920 elején siettettem az elsõ nagy tömeggyûlés összehívását. Véleményemet a legtöbben nem osztották. Néhány vezetõ párttag a dolgot elhamarkodottnak és ennélfogva végzetes hatásúnak tartotta. A vörös sajtó kezdett velünk foglalkozni, és mi örültünk annak, hogy sikerült magunkra vonni haragjukat. Mind gyakrabban szerepeltünk mint szónokok más gyûléseken is. Ilyenkor természetesen azonnal lehurrogtak bennünket, de legalább azt az egyet elértük, hogy megismertek. Minél ismertebbé váltunk, annál inkább növeltük ellenszenvüket, rettegésüket és gyûlöletüket. Így végre remélhettük azt, hogy elsõ nagy tömeggyûlésünkön szerencsénk lesz tömegesen üdvözölni a vörös táborba tartozó barátainkat. Tisztában voltam vele, hogy valószínûleg szét fogják robbantani gyûlésünket. Ezt a harcot azonban elõbb-utóbb amúgy is meg kellett vívnunk, ha nem most, úgy néhány hónappal késõbb. Rajtunk múlott, hogy vajon képesek vagyunk-e mozgalmunk jövõjét biztosítani azáltal, hogy az elsõ naptól kezdve rendíthetetlenül megálljuk helyünket. Jól ismerem a baloldal híveinek gondolkodásmódját, és tudtam, hogy a végsõkig tartó ellenállás nemcsak jó benyomást fog tenni, hanem egyúttal gyarapítani fogja híveink számát is. Arról volt tehát szó, hogy erre az ellenállásra határozzuk el magunkat. A pártnak akkori elnöke, Harrer úr, nem osztotta az idõpontot illetõleg véleményemet, és ezért tisztességes és becsületes férfiúként lemondott az elnökségrõl. Helyébe Anton Drexler úr lépett. Én a propaganda szervezését vállaltam magamra, és ez irányú szándékaimat könyörtelenül valóra is váltottam. Az eddig még ismeretlen mozgalmunk elsõ nagy tömeggyûlésének idõpontját 1920. február 24-ére tûztük ki. Személyesen vezettem az elõkészületeket, és rövidesen elkészültem. Úgy rendeztem be mindent, hogy képesek voltunk villámgyors határozatokat hozni. A napi kérdésekben tömeggyûléseinknek huszonnégy órán belül állást kellett foglalnia. Gyûléseinket röpcédulák és plakátok útján kellett összehívnunk. Ezeket ama szempontok szerint fogalmaztuk meg, amelyeket nagy vonásokban már propagandánk ismertetésénél ecseteltem: a nép széles rétegeire irányított hatás, néhány fontos pontra való összpontosítás, egy és ugyanazon tények folytonos ismétlése, a szövegnek cél és öntudatos fogalmazása ellentmondást nem tûrõ állítás formájában. A röpcédulákat rendíthetetlen kitartással terjesztettük, és hatásukra türelmesen vártunk. A vörös színt készakarva választottuk plakátjaink számára, mert a tömeget ez villanyozza fel, ellenfeleinket pedig ez izgatja és bõszíti fel leginkább. Így a legközvetlenebbül vesznek tudomást rólunk. Annak idején Bajorországban is fõleg az mutatta legjobban a marxizmus és a Centrum közötti testvéri egyetértést, hogy az itt uralkodó Bajor Néppárt plakátjainak a vörös munkástömegekre gyakorolt hatását lehetõleg tompítani, késõbb pedig meggátolni igyekezett. Ha a rendõrség nem talált módot arra, hogy ellenünk fellépjen, akkor a városi forgalom zavarására hivatkozott, míg végre az ún. Német Nemzeti Néppárt segítségével vörös szövetségeseik kedvéért eltiltották plakátjainkat, amelyek az elcsábított és félrevezetett munkások százezreit a német nép számára hódították vissza. Ezek a legjobb bizonyítékai ama roppant küzdelemnek, amelyet fiatal mozgalmunk annak idején folytatott. Érzületünk és akarásunk õszinteségérõl fognak tanúskodni egykor, és bizonyítani fogjak az ún. "nemzeti" hatóságok önkényét, mellyel meg akarták gátolni a nép nagy tömegeinek számukra kényelmetlen nemzeti nevelését és a nemzet céljai számára való visszanyerését. A kormányok maguk megtettek minden lehetõt, hogy ennek az újjaélesztõ folyamatnak gátat vessenek. Mielõtt elsõ tömeggyûlésünket összehívtuk volna, nemcsak a szükséges propagandaanyagot kellett elõkészítenünk, hanem nyomtatásban is le kellett fektetnünk programunk irányelveit. A második kötetben részletesen ki fogom fejteni programunk felállításánál szem elõtt tartott irányelveinket. Egyelõre csak azt akarom megállapítani, hogy nemcsak azért volt rá szükségünk, hogy mozgalmunknak alapot és tartalmat adjunk, hanem hogy a nép széles tömegével megértessük céljainkat. Az ún. intelligencia körében tréfát és gúnyt ûztek velünk, és bírálgattak bennünket. Akkori álláspontunk helyességét azonban programunk hatása bizonyítja. Tucatszámra születtek akkoriban szemem elõtt új mozgalmak, és mindannyian nyomtalanul tûntek el és merültek a feledés homályába. Csak egy maradt meg közülük: a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt. Ma annál mélyebben gyökeret vert bennem a meggyõzõdés, hogy csak hadd küzdjenek ellenünk, hadd próbáljanak bennünket megbénítani, hadd tagadják meg tõlünk kis pártminiszterek a szólásszabadság jogát, hiszen amúgy sem képesek meggátolni eszméink gyõzelmét! A nemzeti szocialista program egykor a jövõ állam alapját fogja képezni akkor, amikor a mai államfelfogásnak és képviselõinek már a neve is feledésbe merült. Az 1920-as év januárja elõtti négy hónapos gyûlésezési tevékenységünk révén takarítottuk meg azt a csekély összeget, amelyre elsõ röpiratunk, elsõ plakátunk és programunk nyomtatásban való megjelenéséhez szükségünk volt. E kötet befejezéséül azért választottam elsõ tömeggyûlésünket, mert ez alkalommal feszítette szét pártunk kis egyleti jellegének kereteit, és elõször volt befolyással korunk legfontosabb tényezõjére, a közvéleményre. Engem akkor csak az a gondolat bántott: Vajon megtelik-e a terem, vagy pedig kongó üresség fogadja majd beszédünket? Szentül meg voltam gyõzõdve róla, hogy ez a nap fiatal mozgalmunk számára sikert fog jelenteni akkor, ha gyûlésünkre tényleg sokan jönnek. Aggódva vártam tehát a nevezetes estét. Fél nyolckor kellett volna a gyûlést megnyitnunk. Negyed nyolckor léptem a müncheni Hofbräuhaus dísztermébe, és szívem repesett az örömtõl. A hatalmas terem mert akkor még annak tûnt fel elõttem tömve volt emberekkel; egymás hegyén-hátán tolongott a szinte kétezer fõnyi sokaság. Fõleg azok jöttek el, akikhez elsõsorban akartunk fordulni. A teremnek több, mint a fele kommunistákkal és független szocialistákkal volt tele. Elsõ nyilvános fellépésünknek rövidesen véget akartak vetni. De másképp történt. Amikor az elsõ szónok befejezte beszédét, én jutottam szóhoz. Néhány perc múlva a közbeszólások áradata zúdult felém, a teremben heves összeütközésekre került sor, hû harctéri bajtársaim maroknyi csapata és híveim rátámadtak a zavargókra, és csak lassan sikerült helyreállítaniuk a rendet. Újra folytathattam beszédemet. Egy fél óra múlva a taps mindinkább túlharsogta a lármát és ordítozást. Erre programunkkal jöttem elõ, és ez alkalommal kezdtem azt, többször pontról pontra, megmagyarázni. A közbeszólók lassan elnémultak, mindinkább háttérbe szorította õket a tömeg helyeslése. Mire a tömegnek huszonöt tételemet pontról pontra elmagyaráztam, és felszólítottam a jelenlevõket, hogy ítélkezzenek felettünk, mindinkább növekvõ lelkesedéssel egymás után fogadták el azokat. Mikor utolsó tételem is megtalálta az utat a tömeg szívéhez, az egész termet áthatotta az új meggyõzõdés, az új hit és az új akarás. Amikor csaknem négy óra múlva a terem ürülni kezdett, és a tömeg lassan a kijárat felé áramlott, tudtam, hogy mozgalmunk elvei végre megtaláltak a német néphez vezetõ utat, és hogy nem fognak feledésbe merülni. Fellobbant a tûz, amelynek parazsa egykor acéllá edzi azt a kardot, amely vissza fogja nyerni a germán férfiú szabadságát és új életre ébreszti a német népet. Éreztem hogy mozgalmunkat a bosszú könyörtelen istennõje fogja majd kísérni, hogy megbüntesse 1918. november 9-ének hazaárulóit. A terem lassan kiürült. És feltartóztathatatlan lendülettel indult útjára mozgalmunk! II. Kötet A nemzetiszocialista mozgalom I. Világnézet és párt 1920. február 24én tartotta ifjú mozgalmunk elsõ nagy tömeggyûlését. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében hozta az új párt a majd kétezer fõnyi embertömeg tudomására programjának huszonöt tételét, és a tömeg lelkes helyesléssel fogadta annak minden egyes pontját. Ezzel kiadtuk annak a küzdelemnek elsõ vezér és irányelveit, amelyek arra hivatottak, hogy az elferdült fogalmak és nézetek sokaságával, a homályos, sõt káros irányzatokkal leszámoljanak. A rest és gyáva polgári világ, valamint a marxista gyõzelmi mámor helyébe új hatalomnak kellett lépnie, hogy a balsors szekerét az utolsó pillanatban megállítsa. Természetesen az új mozgalom csak akkor remélhette, hogy szert tesz e titáni küzdelemhez szükséges jelentõségre és erõre, ha az elsõ naptól kezdve sikerül híveinek szívében felébreszteni ama szent meggyõzõdést, hogy nem új jelszavakkal akarja gazdagítani a politikai életet, hanem új világnézetet akar teremteni. Már az elsõ kötetben foglalkoztam a "népi" (völkisch) szóval, s egyben le kellett szögeznem, hogy ez a meghatározás fogalmilag nem annyira körülírt, hogy egy zárt harci egyesülés megjelölését szolgálhassa. Minden lehetõ, lényeges alapelvek tekintetében egymással homlokegyenest ellenkezõ csoportosulás mûködését ezzel a "népi" szóval fedezi. Éppen azért, mielõtt én a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt feladatainak és céljainak ismertetésébe fognék, tisztázni óhajtom a "népi" fogalmat és annak a pártmozgalomhoz való viszonyát. A "népi" (völkisch) fogalom éppen annyira nélkülözi a határozottságot, az egységes magyarázatot, másrészt épp oly kevéssé korlátozott a gyakorlati életben való alkalmazása tekintetében, akárcsak a "vallásos" kifejezés Igen nehéz errõl a fogalomról is mind gyakorlati, mind elméleti értelemben határozott képet alkotni. A "vallásos" szó csak akkor érthetõ megfogható módon, ha hatásának konkrét eredményével hozzuk összeköttetésbe. Igen szép, de egyúttal nagyon felületes állítás, ha valakirõl azt mondjuk, hogy "õszintén vallásos". Bizonyára akad néhány ember, akit ez az általános kifejezés kielégít, sõt talán e lelkiállapotnak éles képét támasztja fel a képzeletében. Minthogy azonban a tömeg nem áll sem filozófusokból, sem szentekbõl, ez az általános vallási eszme az egyes ember számára nem fog mást jelenteni, mint egyéni gondolkodásának és cselekvésének feladatát, amelyet a vallás utáni belsõ vágy ama pillanatban kelt, amikor a határokat nem ismerõ elvont metafizikai gondolatvilágból konkrétan határolt vallás alakul ki. A vallás ez esetben sem maga a cél, hanem csak eszköze a célnak, amelyre okvetlenül szükség van azért, hogy a célt elérjük. Ez a cél azonban nemcsak ideális, hanem végeredményben fontos gyakorlati jelentõséggel bír. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legfennköltebb ideálok egyszersmind mély szükségszerûségek is. A fennkölt szépség nemessége is végeredményben csak logikus célszerûségében rejlik. A hit, amely az embert az állati tengõdés színvonala fölé emeli, egyúttal létét is biztosítja. Ha megfosztjuk a mai emberiséget a nevelés útján beléoltott vallásos hitbéli, gyakorlati jelentõségében valláserkölcsi alapelveitõl anélkül, hogy ezek helyébe velük egyenértékût helyeznénk, akkor ennek hatása az emberi lét alapjának súlyos megrázkódtatása lesz. Tény az tehát, hogy nemcsak azért él az ember, hogy magasabb eszméket szolgáljon, hanem megfordítva a dolgot: csak e magasabb ideálok teremtik meg az ember létének elõfeltételeit! A határozott dogmákban lefektetett hit nélkül a vallásosság egyéni sokfélesége folytán nemcsak hogy értéktelen volna az emberiség számára, hanem valószínûleg csak fokozná annak ziláltságát. Ebben is vannak már egyes alapvetõ felismerések. Ezek azonban, bár rendkívüli jelentõségûek, alakjukat tekintve annyira határozatlanok, hogy csak akkor emelkednek egy többé vagy kevésbé elismerésre méltó szemlélet értékéig, ha egy politikai párt keretén belül határozott alakot öltenek. Bármily hasznos és helyes is legyen a világnézet, a nép életére csak akkor van tényleges befolyással, ha alapelvei egy érte küzdõ mozgalom zászlajára vannak írva. E mozgalomnak viszont pártszervezeten alapulónak kell lennie mindaddig, míg eszméit nem juttatja gyõzelemre és dogmái nem váltak a népközösség alaptörvényeivé. Ha megkíséreljük a "népi" szó legmélyebb értelmét, magvát kihámozni, akkor a következõ megfontolásokra jutunk. Általános politikai világnézetünk manapság ama elgondoláson alapszik, hogy az államban rejlik ugyan alkotó, kultúrateremtõ erõ, a faji elõfeltételekhez azonban semmi köze sincs, hanem inkább csak gazdasági szükségszerûség eredménye, legjobb esetben pedig a politikai hatalomvágynak természetes következménye. Ezen alapnézet logikus és következetes továbbfejlesztése nemcsak a faji õserõk félreismerésére, hanem az egyén jelentõségének elhanyagolására is vezet. A marxista tan a mai általános érvénnyel bíró világnézet rövid elméleti kivonata. Már csak azért is hiábavaló, sõt szinte nevetséges az ún. "polgári" világunknak ellene folytatott küzdelme, mert a polgári világot is lényegesen áthatotta ez a méreg, és olyan világnézetek hódol, amely általában csak fokában és a személyeiben különbözik a marxizmustól. A polgári világ marxista, hisz azonban egy bizonyos embercsoport (a polgárság) uralmának lehetõségében, míg a marxizmus a világot tervszerûen a zsidóság kezére igyekszik játszani. Ezzel szemben a "népi" világnézet elismeri az emberiségnek faji õselemeiben rejlõ jelentõségét. Szemében az állam csak a célt szolgáló eszköz, célja pedig az emberiség faji létének fenntartása. Ennélfogva nem hisz abban, hogy a fajok egyenértékûek, hanem elismeri a fennálló különbségeket és ezzel a magasabb vagy alacsonyabbrendûségüket. E megismerés alapján kötelesnek érzi magát arra, hogy a világegyetemen uralkodó örök akaratnak megfelelõen a jobbnak és erõsebbnek a gyõzelmét segítse elõ, és a silányabbnak, gyöngébbnek alárendeltségét követelje. Azt tanítja, hogy nemcsak a fajok, hanem az egyes emberek is különbözõ értékûek. Hisz abban, hogy az emberiségben az idealizmust ápolni kell, mert ebben látja az emberiség létének elõfeltételét. Nem hajlandó azonban elismerni az olyan etikai eszme létjogosultságát, amely egy magasabbrendû eszmét megtestesítõ faj élete számára veszélyt jelent, mert egy elnégeresedett, elkorcsosult világban a szépség és magasztosság fogalma, valamint az emberiségnek az ideálisabb jövõbe vetett hite